Domonkos Ottó: Méhészeti irodalmunk néprajza. A Soproni Múzeum kiadványai 5. (Budapest, 1952 - Sopron, 2000)
I. Termeléstörténet - 2. Méhlegelő
Ha az eddig tárgyalt helynevek által kirajzolt területhez hozzávesszük a feldolgozott méhészeti irodalom anyagának azt a részét, amelyet sikerült területhez kötni szerzőik félreérthetetlen megjegyzései alapján, és ezt térképre rajzoljuk, akkor azt kell látnunk, hogy az igy kapott kép részben fedi a helynevek által jelölt területeket, sőt ki is bőviti azokat. Végezetül a méhészeti munkákban és statisztikákban említett más méhtartó helyeket is számításba véve kialakul a méhtartás országos elterjedése. Megállapíthatjuk azt, hogy - még a legzordabb vidékeken is^- - a méhtartás általánosan elterjedt."A fenti források alapján a legjobb méhtartó területek a következők: Gömör, Nógrád, Hont, Moson, Vas, Zala, Somogy, Baranya, Bihar, Szatmár, Szabolcs, Bácska, Bánát, Kolozs és Szerém vármegyék. Állításaim alátámasztását az idézetek bősége miatt a jegyzetben adom. Méhlegelő A méhtartás általános elterjedtsége szükségessé teszi, hogy a méhlegelő kérdésével is foglalkozzunk röviden, mint a méhtartás alapfeltételével. A feldolgozott irodalmi anyag sajnos nem szolgáltat annyi adatot, hogy annak alapján országos viszonylatban és területi megoszlásban felvázolhatnánk a mézelő növények elterjedését. A helyi viszonyok teljes megértéséhez pedig szükség lenne erre. Feldolgozandó kérdésként marad tehát nyitva mézelő növényeink elterjedésének vizsgálata. A XVIII. és XIX. század fordulójáig a méhlegelőt, mint az éghajlati és természeti környezet adottságát tekintjük. Minden különösebb emberi beavatkozás nélkül biztosította a méhtartás számára a mézelő területet. A nagy erdőségek virágporral, mézzel, mézharmattal, mézgával, aljnövényzetük (cserjék, bokrok, füvek, virágok) virágporral és mézzel voltak bővelkedők. A hatalmas rétek, legelők, mocsaras területek pedig különösen alkalmassá tették a vidéket a méhtartásra. Természetesen a szántóföldi vetemények kiegészítői voltak a méhlegelők területének . Ahol pedig gesztenye és hárserdők voltak ott a méhtartás a legjobban virágzott (Bihar, Vas, Baranya, Zala). A méhtartó gazdának tehát nem okozott gondot a méhlegelő biztosítása. A feldolgozott méhészeti munkák csak általánosságban sorolják fel, hogy mely növényekről hordanak a méhek virágport (méhkenyeret) és mézet.6. a- A növények nyílásának, virágzásának hónapok szerinti összeállítását rendszerint közlik. Külön csoportosítják a méheknek kedves és ártalmas növényeket.b- Ezek a megfigyelések azonban elsősorban a méhész specialistáké, vagy maguké a méhész könyvek iróié. E lerásokat tájszavak gyűjtéséhez jól fellehet használni. A mezőgazdaság fejlődésével párhuzamosan csökken a méhlegelő területe, vidékenként bizonytalanná válik a nagyszámú méhcsaládok további szaporításának eredménye. A földművelés területi növekedése, amely a XVIII-XIX. század fordulóján különösen nagymértékű, és a juhtartás fellendülése, óriási területeket szakít ki a méhlegelőből. Ekkor lép fel a méhlegelő tervszerű alakításának szükségessége. A XVIII. század végén és a XIX. század elején több javaslat látott napvilágot, amelynek jól mézelő növényeknek a méhes körül való ültetését, vetését javasolják. Ez azonban, mint általában a költséggel járó újítások csak az uradalmaknál és nagyobb föld területtel rendelkező specialista méhészeknél valósítható meg. De ez semmiképpen nem lehet alapja a gazdaságos méhtartásnak, hanem csak kisegítője. 10
