Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Filep Antal: Kérdések, feladatok a magyar nép csűr- és pajtaépítési hagyományainak kutatásában

források sokszor eredményesebben, hitelesebben szólaltathatók meg a népélet tényei ismeretében. Jelen fejtegetésünk célja elsősorban annak a mérlegelése lenne, hogy a jövőben milyen irányba, milyen keretek között folyjanak e témában a néprajzi vizsgálatok. A kutatások jelenlegi állása szerint ma már aligha tartható az a korai nézet, hogy a csűr- és a pajtahasználat összefüggésben lenne a magyarság, illetve a szomszéd népek őstörténetével, a magyar népi kultúra nomád vagy sztyeppei gyökereivel. Fel kell figyelnünk arra. hogy niind a csűr, mind a pajta szavunk viszonylag későn került a magyar nyelvbe. A csűr szavunk előzményei a német nyelvterülethez kötődnek, és a középfelnémet nyelvállapotból vezethetők le. Későn, csak a 15. századból mutatható ki bizonyosan. Sajátos, hogy a csűr szót a magyar nyelvterület keleti és erdélyi felén használták. Nyilván nem véletlen, hogy a román nyelvben a hasonló építmény megnevezése is a németből származik, mai alakváltozata is erre utal: $ura. A pajta szavunk a magyar nyelvterület nyugati, dunántúli, kisalföldi térségeiben terjedt el. Szlovén, horvát eredetű helynévi összetételben a 14. század második felében adatolható. Az átadó nyelvekben istálló, raktározó hely, szín, kunyhó, barakk jelentése is volt, ami érthetővé teszi azt a nyelvjárástörténeti tényt és jelenkori népnyelvi jelenséget, hogy az erdélyi magyarság, székelység a csűrökbe beépített szarvasmarha-, lóistállókat pajtának nevezte, s ebben a jelentésben ma is széles körben élnek vele. Az átadó nyelvek jelentésárnyalatai magyarázzák, hogy a pajta megnevezés az alföldi területeinken szőlőbeli építményeket is jelölhetett. A honfoglaláskori vagy a korai középkori kapcsolódást a szomszédságunkban kizárhatja az is, hogy a csűr, pajta funkciójú epületeknek a szomszédságunkban élő szláv nyelvekben, nyelvjárásokban nem alakult ki egységes terminológiája. A korai középkor régészeti lelőhelyein sem mutatkoznak olyan épületnyomok, amelyek pajtaként, csűrként volnának azonosíthatók. Nyilván a kései középkor előtt a családi gazdaságok volumene sem lehetett olyan mértékű, hogy speciális raktározó helyet és speciális munkateret egyesítő külön épületet, vagy épületrészt igényeltek volna. A későbbiekben tisztázandó lenne, hogy a falusi, mezővárosi telkes jobbágyi, kisnemesi család üzemekben mikor honosodtak meg az ilyen funkciójú építmények, épületrészek. A középkori források értelmezési problémáihoz elég utalnunk Hoffmann Tamás tanulmányára (Hoffmann 1959). Könnyen belátható, hogy a paraszti gazdaság és az allodiális üzemek földművelési technikája azonos volt, vagy alig különbözött. A nagybirtokok a dézsmagabona révén (de a majorsági gazdálkodás miatt is), rákényszerültek viszonylag korán, hogy a csépeletlen gabonát tartósan és nagy mennyiségben tárolják. A cséplés vagy nyomtatás, a kapcsolódó szórás és szelelés hónapokon át tartott, vagy folyamatosan az év minden időszakára kitolódhatott. Természetes volt az 337