Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Filep Antal: Kérdések, feladatok a magyar nép csűr- és pajtaépítési hagyományainak kutatásában

igény, hogy legalább a cséplés számára az időjárás mostohaságaitól védő munkahelyeket emeljenek. A kis volumenű családi gazdaságok számára az elhúzódó munkálatok esetében az is minimálisan elegendő lehetett, ha váratlan rossz időjárás esetén a garmadát védhették. A Kisalföld keleti térségeiben felbukkanó hevenyészett, ágasokra épített (néha csak kazlakba rakott) pelyvások polyvások megfelelhettek ennek az igénynek. A nyomtatás idején alájuk lehetett menekíteni a szérű garmadáját, a szemnyerés művelete és a szórás, szelelés után biztonságosan tárolhatták alattuk akár az új termésig is a takarmányozásnál hasznosítható polyvát. Az eddigi kutatások adósságai közé tartozik, hogy nincsen elegendő mértékben felderítve, milyen kitérj edettségben használták az efféle igénytelennek tűnő, de a gazdálkodásban nélkülözhetetlen tárolókat. Úgy tűnik, hogy a földműves gazdaság modernizációja, az igényesebb és nagyobb volumenű takarmánytermesztés a csűrök, pajták terjedése irányában hatott, s az ilyen korlátozott befogadóképességű, évente megújítandó, idényjellegű építmények, bármilyen olcsók is voltak, visszaszorultak. Az igényesebb gazdák a pajta, csűr építésére szívesen áldoztak a múlt század utolsó harmadában és a századunk első felében azokon a vidékeken, ahol korábban erre a célra nem költöttek, de ahol a szomszédságuk révén megismerhették a pajtaépületek hasznát. így eleve számolnunk kell azzal, hogy a jelenkori gyűjtő egyes körzetekben, ha csűrök, pajták épületeivel, maradványaival találkozik, vagy a pajták, csűrök használatáról hall, a másodlagos elterjedés jelenségeivel szembesül. Mindez figyelmeztetheti a kutatót, hogy a valóságot mint történetileg folyamatosan változót vizsgálja, elemezze. A korai kutatás felfogásából a társtudományokban is máig visszatérő nézet: a csűrök és a pajták használatát a magyarság és az együttélő nemzetiségek szembenállásában szemlélik. A magyar nyelvterület meglehetősen nagy kiterjedésű központi tömbjének (a Duna-Tisza közén, a Tiszántúlon, és Heves, Borsod, Zemplén megyék síkvidékén) hagyományos gazdálkodása csűrök, pajták nélkül folyt. Mégsem volna szabad azt gondolni, hogy csűr építmények ne jellemezték volna a magyar nép tradicionális gazdálkodását. Hiszen a pajták és a csűrök Vas, Zala, Somogy, Baranya dél-dunántúli sávjától a Kisalföld, a Felföld, a Partium és Erdély magyar településterületeiig természetesen hozzátartoztak mind a jobbágyporták, mind a nemesi fundusok épületállományához. Egyes vidékeken, például a Székelyföldön vagy Gömörben, sem a gabonatermesztés, sem a szénagazdaság nem teljesedhetett volna ki, ha nem építenek a tradicionális udvarokban csűröket, pajtákat. Igaz, a számbavétel sem földrajzilag, sem történetileg nem tekinthető megnyugtatóan lezártnak, befejezettnek. A kartográfikus módszerű, egységes szempontú vizsgálódások, feldolgozások kutatóhálózata sem lehetett e tekintetben kellő kitérj edtségű. A csűrök, pajták építése a középhegységekben vagy a havasok alján fekvő magyar településekben olyannyira fontos volt, hogy az önálló egzisztenciát te338