Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)
Szilágyi Miklós: A pékek és a pékáru a 20. századi mezővárosokban
nek-e (v. ö.: Szilágyi 1991, 36-37). Az anekdotikus előadási mód abban a vonatkozásban lényeget kiemelő, hogy a házhoz szállított vagy a krenzli nevű vesszőfonatú hátikosárból az utcán árusított péksütemény rendszeres fogyasztását mások szerint is - csupán a polgárias életvitelű, s ehhez megfelelő jövedelemmel is rendelkező családok engedhették meg maguknak. A parasztos felfogás szerint, mely egyébként a gazdákra és a mezőgazdasági bérmunkásokra egyaránt jellemző volt, fölösleges „luxusnak" számított volna a legegyszerűbb péksütemény mindennapos fogyasztása, így a gyermekeknek csak alkalmilag - vásárfiakéni, a hetipiacról hozott kedveskedésként - jutott belőle. Utólag lehetetlen kideríteni, hogy kik is voltak, akik a századelőn vagy a két világháború között a kenyeret boltból vásárolták. Ahogy azt is csak találgathatjuk, hogy a „házikenyér"-forma és -minőség alkalmasint jobban vonzotta a vásárlókat, mint a nyilvánvalóan „pékkenyér": a vekni. Nehéz ui. eldönteni, hogy a félparaszti, városi alkalmazotti származék Bányai Sándorné Ábri Julianna (szül.: 1913) gyermekkorára emlékezésében a ritkaság, az alkalmiság miatt idéződik-e fel „különleges csemegeként" a nem maguk sütötte kenyér. Vagy pedig ezekben a parasztoktól magukat már megkülönböztető családokban a „presztizsfogyasztáshoz" - azaz: a nyilvánosságnak is szóló kivételes alkalmakhoz - már hozzá tartozott a pékáru. Az azonban ennek az asszonynak az emlékezéséből is kiderül, hogy az ilyen társadalmi helyzetű - bár földtulajdonnal rendelkező, így, ha nem is termelő, de a feles bérlő révén mégiscsak „saját" búzát feldolgozó - családokban, ahogy a parasztoknál, feltétlenül része volt az asszonyi tudásnak a házi kenyérsütés. Többszöri beszélgetésünkkor, mint bármelyik parasztasszony, ő is részletesen elmondta a korpakovász készítését, a kovászolást, a háromszori dagasztást, a kiszakítást - csak a kemencefíítést és bevetést nem emlegette. A „nem tudják a mostaniak, mit jelentett 2 órakor felkelni!" hangsúlyú élményidézése így fejeződött be: „...7 órakor kiszakítani, és elvinni a pékhez, ott kelt egy ilyen háromnegyed óra hosszat, akkor oszt' a pék bedobta, 8 órára bedobta a kenyeret. Aztán úgy mentünk érte. Az lemérte, fizettük a díjat, és hoztuk haza". Része volt a kovászolás, a dagasztás megtanulása az asszony-szerepre felkészülésnek mindazokban a nem-paraszt, azaz tisztviselő és iparos, valamint mezőgazdasági bérmunkás családokban, melyek - a föld hozadékaként, ipari szolgáltatásaik ellenértékeként vagy munkabérként - évről-évre biztosítani tudták a kenyérnek valót. A két világháború közötti évtizedek polgármesterének középiskolát végzett leánya (szül.: 1911) is természetesnek, a családi tanyához kötődéséből adódó szükségletnek tekintette, hogy leánykorában megtanulta a kenyérsütést. Az a napszámos sorsú asszony pedig (szül.: 1909), aki „úri" (bár értelmiségi, de módos gazdálkodói háttérrel rendelkező) családoknál cselédeskedett, azt emlegette magától értetődő „mindenes szolgálói" feladatként, hogy ahol nem volt külön szakácsné vagy 430
