Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)
Szilágyi Miklós: A pékek és a pékáru a 20. századi mezővárosokban
erre a munkára alkalmazott bejárónő, ő maga dagasztott: kisleány volt, de kiváló kenyeret tudott sütni. A cselédlánytól is megkívánt ismereteket természetesen édesanyjának köszönhette. Aki nemcsak a saját családjának sütött az aratócséplő munkával megkeresett búzából, hanem ahhoz a nagygazda családhoz is hetente eljárt sütni, ahol ő - gyermeklányként: a csecsemőjét gondozó fiatalaszszonynak segédkezve - szolgálni kezdett. A nagygazda-helyeken - más emlékezések is bizonyítják - gyakori volt a századelőn s a két világháború közt, hogy bejárónővel süttettek. Bár a gazdaasszony természetesen „megtanulta" annak idején, mert „módja volt hozzá", heti rendszerességgel nem gyakorolta a kenyérsütést. Az sem látszik különlegesnek, hogy az ilyen, nemcsak kenyérsütést, hanem mosást, takarítást is vállaló „szegényasszony" egy-két gazdacsaládhoz kötődött; azokhoz, akiknél családjának más tagjai is szolgáltak. Abban azonban bizonytalan vagyok, hogy az ebben az esetben kivételesen bensőséges gazda szegényember viszony fejeződött-e ki informátorom édesanyjának emlékezet megőrizte bérében („egy kemence kenyér összes munkájáért egy kenyeret kapott"), vagy pedig a bérezési forma is általánosítható. A házikenyér otthon vagy péknél süttetése a lakáshasználattal, s ennek változásával összefüggő, de a „szokástól", a hagyományos életviteltől sokszorosan meghatározott döntés elé állította mindazokat, akiknek, mert volt búzájuk a kamrában, nem kellett boltból, péktől vásárolniuk a kenyeret. A lakószoba kemencéjének elbontása - a 20. század első évtizedeitől a nem polgári rétegek körében is divatként terjedő lakáskorszerüsítési megoldás - a módos vagy kevésbé módos gazdáknál nem jelentette az otthoni sütés lehetőségének végleges felszámolását: a szinte minden gazdaportán felépített, (rendszerint) két osztatú, külön álló házacskának, az ún. sütőházndk - az elnevezés is mutatja - a kenyérsütés volt az elsődleges funkciója. Az iparos, a tisztviselő családokban viszont a lakószoba kemencéje helyett rendszerint nem építettek sütőkemencét: pékkel süttettek. A szobai kemence megmaradása sem jelentette azonban feltétlenül, hogy otthon sütötték meg a „házikenyeret". A tüzelő mennyisége, a szalmával való ésszerű takarékoskodás messzemenően befolyásolta a döntést. A kisváros társadalmáról kiválóan tájékozott állandó beszélgetőtársam (szül.: 1892) megfogalmazása szerint: „...különösen a szegényebb néprétegnél, aki csak az aratórész szalmáját kapta, a' feltüzelte télen azt a kis tüzrevalót, mán tavasszal nem vót neki, osztán a péknél sütötte meg a kenyeret." Ha volt tehát a „szegényember" szobájában kemence, de a tüzelőhiány kikényszerítette a péknél süttetést, e szolgáltatás igénybe vétele tavaszra-nyárra-őszre vonatkozott: télen, mert fűteni kellett, megsült a kenyér is. 4. Két mezővárosi múltú kisvárosban feljegyzett, a 20. századra vonatkozó megfigyeléseim, ha a szakirodalom szórványos adatait újra-értelmezni törekszünk, néhány általánosabb és történeti igényű következtetés megfogalmazására 431
