Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)
Szilágyi Miklós: A pékek és a pékáru a 20. századi mezővárosokban
férjhez menendő lánytól a közösség szigorúan megkövetelte" (Szeged - Bálint 1977, 113); „...még a szegényebbek is szégyellték volna, ha pék sütötte kenyeret kellett volna fogasztaniuk. 'Ni, milyen szegény, péktől hordja a kenyeret' - mondogatták az ilyenekre" (Battonya - Bencsik 1993, 187). A közelmúlt évtizedek kényszer-modernizációval összefüggő értékítélet-változását rögzítő kutató pedig - bár a bihari kismezővárosokra, nagyközségekre vonatkozóan, ám bízvást általánosítható érvénnyel - azt hangsúlyozta, hogy az 1960-as évek elején „a bolti kenyérrel kapcsolatban még általános elutasítást" tapasztalt; tíz év múltán lényegesen módosult ugyan a pékkenyér megbecsülése: „nem szólják meg, aki az üzletből vásárol kenyeret, elismerik, ha jó a bóti kenyér", a minőség fokmérője azonban változatlanul a valamikori házikenyér maradt (Korompainé 1976, 299 A házi kenyérsütés 1950-1960-as években bekövetkezett, bár vidékenként nem azonos ütemű megszűnéséről 1. a cserszegtomaji születésű, paraszti származású novellistának a személyes élményt ez esetben is általános érvényűvé emelő „Sirató-dal" c. elbeszélését: Szabó I. 1979, 329-337; valamint: Sipos 1977, 54. Dombóvár környéki, Kisbán 1984, 772 keceli, Nagy 1992, 417. mórahalmi megfigyeléseit). A paraszti felfogás - a fenti idézetből is kitetszően - nem csupán kötelező asszonyi munkának tekintette, hanem erkölcsi értékként kezelte a kenyérsütésben való jártasságot, a tévedhetetlen biztonságot, szégyellni valónak az elrontott kenyeret. (Pl. Tápén: „Ha egy asszony rossz kenyeret sütött, az nagy szégyen volt számára" - Szigeti 1971, 516; Balmazújvároson: „A kenyér sütése nehéz feladatot rótt a gazdaasszonyra. Nem mindenki értett hozzá kellőképpen, de boltból venni kenyeret a legnagyobb szégyent jelentette" - Vajda 1981, 341). Ha innen nézvést fogalmazták meg a parasztok minőségi kifogásaikat a pékáruval kapcsolatban, a céhes sütőipar „viszonylagos fejlettségének", a céhes kötelékből kiláboló iparág 19-20. századi „fejlődésének" megértéséhez a társadalomnéprajzi szemlélet érvényesítése is jelentősen hozzásegíthet. Egyrészt arra igyekszem választ keresni ebben a dolgozatban, hogy a paraszti többségű mezővárosokban, nagyközségekben vajon csak a nem-paraszti - azaz: a kenyér nyersanyagát, a lisztet meg nem termelő polgári és munkás - rétegek igényeit elégítették-e ki a pékek, vagy, mert speciális árut és szolgáltatást kínáltak, kisebb-nagyobb mértékben a parasztos életvitelű rétegekét is. Másrészt arra, hogy a házimunka és a háziipar határterületén egyensúlyozó, a 18. század óta a pékeknek konkurrenciát jelentő asszonyi „kisvállalkozások" - a kenyérsütögetés és piaci árusítás - kialakította termékválaszték és üzleti módszerek vajon befolyásolták-e a sütőiparosok parasztos igényekhez alkalmazkodásának módszereit. Két kismezővárosban - a Tolna megyei Dunaföldváron (1976-ban) és a JászNagykun-Szolnok megyei Kisújszálláson (1988-1990-ben) - végzett, inteijú 425
