Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)
Szilágyi Miklós: A pékek és a pékáru a 20. századi mezővárosokban
módszerű gyűjtéseim, melynek adatait a szakirodalmi utalásokkal értelmezni igyekszem, arra semmiképpen sem lennének elegendőek, hogy a pékek mesterfogásait is, üzem- és piacszervezési gyakorlatát is bemutassam. Nem is volt célom annak idején magának a mesterségnek a megismerése. A két világháború közötti évtizedekre emlékezni tudó pékek kikérdezésének, illetve a paraszti életvitelű vagy iparos adatközlőimmel folytatott beszélgetések közben a pékáruk és szolgáltatások elfogadását vagy elutasítását tisztázni akaró kérdezősködésemnek e mezővárosi múltú kisvárosok társadalomszervezete alaposabb megismeréséhez elvezető afféle „eszköz" szerepet tulajdonítottam. Azt feltételeztem, hogy a házi sütés visszaszorulása, a sütőiparosok számának növekedése többé-kevésbé tükrözi a paraszti önellátás beszűkülését. 2. Ahogyan a dunaföldvári pékmester, Horváth Mihály (szül.: 1906) sikeresnek avagy sikertelennek minősítette önálló iparossá válásának állomáshelyeit, azt is kifejezte: a két világháború között csak a városokét közelítő népességű nagyközségekben lehetett esélye egy péklegénynek az egzisztencia teremtésre. 1922ben kereskedő inas lett szülővárosában, Földváron, de mivel felszabadulása után sehol sem kapott munkát, három évre újra inasnak állt: a pék mesterséget is kitanulta. Előbb kalocsai, majd fajszi pékmesternél dolgozott - három évet mindenképpen segédkednie kellett, s a nagykorúságát, a 24. életévét is ki kellett várnia és közben a keresetét megtakarítva készült az önállósodásra. Kiváltván a mesterlevelet, előbb Tolnán bérelt egy özvegyasszonytól havi 70 pengőért pékműhelyt. A vevőkörét rövid idő alatt kialakította: „hamar fölkaptak, a zsidóság pártolt, mert bevezettem a sólet főzést kemencébe', barhet sütést kemencébe 1, a pereckészitést". A két évig tartó sikeres kezdés után kudarc következett: a nagybátyja, azzal az ígérettel, hogy műhelyt épít neki. Simontornyára csábította, ahol a korábbi keresete is majdnem teljesen elúszott. 1930-ban 150 pengőnyi készpénzzel vágott neki, hogy otthon alapozza meg a jövőjét. Kölcsönöket igénybe véve vásárolt meg egy kis nádas házat (1600 pengőért), amit baráti szívesség-fuvarokat is igénybe véve korszerűsített: kemencét épített, felszerelte a műhelyt (szintén 1600 pengőért). Néhány év múlva, már nős emberként s három gyermek apjaként, ismét kölcsönökből, bővítette a műhelyét (,',emeletes kemencét csináltam, annyi kenyeret és süteményt kellett sütnöm"), és megnyitott egy vegyeskereskedést is a házában. Noha 22 hónapig katona volt, az orosz frontot is megjárta, a háború alatt teljes egészében vissza tudta fizetni a kölcsönöket. Mivel mindhárom említett Tolna megyei településen már évtizedekkel korábban dolgoztak pékek; az 1900. évi népszámláláskor Dunaföldváron 21, Tolnán 26, Simontornyán 3 sütőiparost írtak össze (MSK 2, 254-265), önálló egzisztenciájának megteremtésekor már nem jelenthetett gondot H. M. számára a sütőipari termékek és szolgáltatá426
