Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Hoffmann Tamás: A dohányról és a dohányzásról

sű, s tudott, hogy a német is Tabaktrinken, tehát „dohány ivás-ról beszél. A füstöt tehát itták. (Vásott fiúcska, ha szellent, felszólítja társát: „idd meg!" Ezt a filológiai példázatot néhai, szeretett néprajz-professzorom előadásán hallottam először, tudományos argumentumként 1951-ben a mostani jubiláns társaságában. Kuncogtunk mindketten. Ma pedig magam is idézem. Tempora mutantur et nos...? Gondolom, a Jubilánson sem csak évei száma hagyott nyomot.) A 18. században azonban még sokfelé Európában és az arab világban tubákoltak is. Ez az oka annak, hogy az arab dohániyat már jelentésváltozáson ment keresztül. A „füstölni való"-t jelentette, mígnem a perzsában, ahol átvették a tubákolást, a műveletre az anfiya szót használták, de voltaképpen „a szipákolni való dohánypor szelencéjéére értették. (A 19. századi Európában a tubákolás csaknem mindenütt kiment a divatból, ellenben a keleti világban nem veszítette el pozícióit.) A törökök, akik Európában a legfőbb közvetítői voltak a dohányzási szokásoknak, az arabokon kívül a perzsáktól is kölcsönöztek egyet-mást ennek az élvezeti cikknek a kulturális tartományából. Ezek közé tartozik a csobok, csobuk, csopok hangalakú „szipóka", melynek emlékét a magyarok is őrzik „csibuk" nevű pipájukkal. A Balkán-félszigeten a városokban a török adminisztráció terjesztette a dohányzást. A vidéken azonban az odatelepített parasztok. A 17. század harmincas éveiben Trácián át a Rhodopéig és a Vardar völgyéig sok dohánytermelő paraszt telepedett le. A 18. század derekáig csaknem mindenütt elterjedt a Balkánon a dohánykultúra. A nép orvosságnak tekintette. A változatosság kedvéért itt bőrbajokat kúráltak dohány lével. Ennél nagyobb szerepe lehetett az adaptációban annak a ténynek, hogy az őslakók utánozhatták a török adminisztráció hivatalnokait és a katonákat, mert az előkelők világát itt dohányfüst töltötte be. A balkáni kereskedők, ezüstművesek, nagy nyájakat magukénak tudó pásztorok, sőt még a földet túró parasztok is úgy érezték, hogy ebben a légkörben kell nekik is élniük. Valóságos karriertörténeti segédeszköz lett tehát a dohány a mohamedán világban. A helyzet végül is egészen más, mint nyugaton, ahol tudniillik az udvari előkelőségeken kívül először is a matrózkocsmák törzsközönsége nem tudta megtagadni magától ezt az élvezetet. A holland matrózok tubákoltak, bagóztak (és köpködtek), és mindenütt egészen nyíltan pöfékeltek. A dohány közszükségleti cikk lett jóval annak előtte, hogy az elöljáróságok kegyes engedélyeit megfogalmazták és a taláros patríciusok megértőn hozzájárultak az élvezetek általános gyakorlásához. Ehhez képest a délkelet-európai adminisztrációnak semmi sem volt sürgős. A Koránt értelmező teológusok szerint a dohány „ördöggyom", élvezete maga a bűn. Felfogásuk az inkvizítorokéval volt rokon. VIII. Orbán pápa például nem habozott 1624-ben kinyilatkozni, hogy aki dohányzik, azt azon nyomban ki kell közösíteni az anyaszentegyházból. A pápák még a 18. század első felében is 391