Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Filep Antal: Kérdések, feladatok a magyar nép csűr- és pajtaépítési hagyományainak kutatásában

remtő földművesek, ha új gazdaságot és új, önálló udvart létesítettek, az új telek első építményeként a csűrt húzták fel, hozták használható állapotba. A lakóház és a telek más melléképületei építésére csak akkor került sor, ha a szálasgabonát és a takarmányt biztonságban tudhatták. A Délnyugat-Magyarországtól Háromszék medencéjéig vagy a Bacaságig, a Hétfaluig terjedő hatalmas térség - benne a magyarsággal élő közép- és újkori nemzetiségek, népek településterületeivel - jól illeszkedik az európai csűrös gazdálkodású, csűrrel, pajtával építkező területhez. Mondhatni, a kontinens középső sávjához kapcsolódik, az atlanti partvidéktől Kelet-Európa esősebb, erdősebb zónájáig (benne Oroszország, a sztyeppén kívüli Ukrajna, Fehéroroszország). Kelet-Közép-Európa viszonyairól Bruno Schier könyveinek csűrökkel foglalkozó fejezetei nyújtanak összefoglalást (Schier 1932; 1966). Különösen részletesen tárgyalják művei a cseh, a szlovák, a lengyel és a német együttélés kérdéseinek népi építkezési vetületeit, csak sajnálni lehet, hogy élete végéig meg sem kísérelte, hogy a magyar anyagban érdemben tájékozódjék. (Lásd még: Frolec 1974; Mencl 1980.) A magyar pajtaépítés elterjedésterületének nagyon eltérő földrajzi, éghajlati viszonyai figyelmeztethetnek arra, hogy a csűrök, pajták alkalmazásának nagyon különbözőek lehettek az indokai. Győr, Moson, Sopron megyék síkvidéki, kisalföldi területei jelentősen eltértek fizikai, földrajzi, éghajlati szempontból a Vas megyei Őrség subalpi adottságaitól, vagy a székelység havasalji településterületeitől, akár a magyar nyelvterület északi peremének Barstól Honton át Borsodig, Zemplénig terjedő dombvidékeitől, középhegységi zónáitól. Mégis, a Kisalföld tóközi, rábaközi, hansági, szigetközi térségein az egész Kárpát-medencében alighanem a legszebb, legnagyobb pajtákat építették, noha a tengerszint feletti magasság egészen szerény volt, az évi középhőmérséklet viszonylag magas, és az évi csapadék átlaga sem különlegesen nagy. Igaz, a nyári és az őszi esők gyakoribbak voltak, késleltethették a behordást, a szénacsinálást, korlátozhatták a szabadtéri cséplést, nyomtatást, bár a nagyalföldi térségekkel való összevetésben nem túlságosan nagyok a különbségek. Nagyobbak lesznek az eltérések, ha a művelés alatt álló szántó, legelő, kaszáló talajvíz-szintjét vizsgáljuk, vagy vizenyős, nádas vagy sásos, szittyós, mocsaras területek kiterjedését vesszük számba. Ugyancsak jelentősen eltér egymástól a két nagy táj, ha a lecsapolásokat, az árvízrendezést, a folyószabályozásokat vetjük össze. A Tisza mentén a 19. század közepétől lezajló reguláció gyökeres átalakuláshoz vezetett, a szó legszorosabb értelmében kiszárították az évente árvizek öntözte hatalmas legelő, kaszáló területeket, minimálisra szorították az egész éven át vizes, mocsaras határrészeket. A Kisalföldön ugyan szintén szabályozták a folyókat, kiépítették az árvizek elleni védőműveket, de az alkalmazott reguláció nem járt a táj gyökeres átalakulásával, főleg nem hozta magával a táj kiszáradását. A beavatkozás ellenére a termesztett 339