Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Filep Antal: Kérdések, feladatok a magyar nép csűr- és pajtaépítési hagyományainak kutatásában

növények gyökérzete elérhette a talajvíz-közeli, nedves rétegeket. A kaszálóként, legelőként hasznosított részeken pedig olyan természetes vegetáció tenyészett, amely a magas talajvízszinthez alkalmazkodott, mást rajtuk nem is termeszthettek volna. A magas talajvizű, vízjárta, folyószabdalta kaszálókon, ártér szomszédságában fekvő réteken párás, nedves mikroklíma alakult ki. ahol a nyári, nyárvégi hetekben is gyakran alakultak ki ködök, ahol a széna renden nem is tudott úgy megszáradni, hogy kazalba, boglyába rakhatták volna. Rákényszerült a lakosság, hogy szénaszárító állványokat alkalmazzanak. (Csonkolt ágú, karoszerűen leszúrt fákat, vagy ágakból, lécekből gúlákat állítottak fel.) Nem ritkán a kaszálóról behordott szénát a lakóház padlásán kellett utánszárítani, mielőtt elraktározták volna. Ezek a körülmények kikerülhetetlenné tették, hogy a kisalföldi lakosság minden, az önálló gazdálkodásra vallalkozó rétege pajtákat (csűröket) építsen. A tárolóépítmény alkalmazása nemcsak teljes védelmet biztosított a szálasgabonának, szalmának és szénaféléknek, hanem racionálisabb, gyorsabb munkát biztosított a kezeléshez. A szekérről a pajtában lerakodni jóval egyszerűbb volt, mint boglyát, kazlat rakni, és azokat eső ellen védeni. Lényegesen egyszerűbb volt a pajtából takarmányozni. mint a szabadon álló kazlat, boglyát alkalmanként megbontani. A kisalföldi helyzettel sok hasonlóságot mutat az Alföld északkeleti térsége, Szatmár, Bereg, Ugocsa és részben Szabolcs szomszédos területe. A Kraszna. a Szamos, a Túr, a Tisza és a Borsova mente az Ecsedi láptól a Szernyemocsárig, szintén hasonló hidrogeográfiai, talajtani, mikroklimatikai adottságokkal rendelkezett mint a vizek közé zart győri, mosom, soproni térség. Nem is lehet véletlen, hogy Szatmár, Bereg népének jelentős csürépitő hagyományai voltak, ha mára a fennálló emlékek meg is fogyatkoztak, a szentendrei és a nyíregyházi szabadtéri múzeumi bemutatások mégis érzékeltetik a tradíció gazdagságát, színvonalasságat (Gilyén-Mendele-Tóth 1975). A korábbi hazai kutatás sajnos nemcsak elhanyagolta e térségek beható vizsgálatát, de adós maradt a csűr- és pajtahasználatnak a településszerkezettel, telektípusokkal való összefüggései tisztázásával is. Valószínűleg a nagyon szoros, fésűs beépítés és a felaprózódott udvarú szalagtelkes településrend vezethetett annak a kényszeréhez, hogy a hagyományosan teleklábon, keresztben épített, kereszttengely szerint (tárolóhely+szérű+tárolóhely) tagolt pajtaépületek helyett az udvar hossztengelyéhez igazítva (a szomszédok kerítésével párhuzamosan) építsék fel a pajtát, csűrt, és bejáratukat is a rövid oldalra helyezzék. Ilyen megoldásokat láthattunk Harkán, Fertőrákoson, a Kisalföld északi, Mátyusföld szélén fekvő peremén, a szlovákság Morva menti településein, de éppen az előbb emlegetett szatmári, beregi építőhagyományt is ez jellemezte (Hofer 1957; Gilyén-Mendele-Tóth 1975). A településszerkezet telektípusokkal való összefüggését néhány hajdani árvizektől szorongatott sűrűn beépített település eseti 340