Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Filep Antal: Kérdések, feladatok a magyar nép csűr- és pajtaépítési hagyományainak kutatásában

hatók az európai összehasonlító etnológia eredményei sem. Ezt támasztják alá a legutóbbi időszak különféle szintézis-kísérletei (Barabás-Gilyén 1987; Barabás 1997; álláspontunkról: Filep 1977). A történeti szemlélet, módszer más vonatkozásban sem látszik megkerülhetőnek. A jelenkorban vizsgálódó etnográfusnak számot kell vetnie azzal, hogy a polgárosulással járó modernizáció a 19. század utolsó harmadától egyre jobban befolyásolta a tradicionális életformát, építő gyakorlatot, de magát a gazdálkodást is. Adatközlőink legidősebb, legtájékozotabb rétege lényegében erre az átalakulóban lévő társadalmi, kulturális környezetre emlékezhetett 1945 előttre vonatkozóan. A második világháború hazai hadműveletei, az átvonuló front mögötti társadalmi, politikai átalakulások az emlékanyag átalakulását, akár pusztulását okozhatták. Bizonyos rétegek hagyományos gazdálkodási gyakorlatát megszakíthatták, megszüntethették. 1949-től a gazdaréteget érintő politikai, adminisztratív intézkedések tovább korlátozták mind a tradicionális, mind a polgárosult, korszerűsödött családi üzemeket. Módos gazdák telkein, udvarain tömegesen, gyorsuló ütemben indult meg a csűrök, pajták felszámolása. Néhol az ötvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején már nyomtalanul eltűntek a hajdani telkesjobbágy, kisnemes gazdák tároló építményei, istállói. Az ötvenes évek végén az állami, politikai akarattal szervezett szövetkezetesítés néhány szigetet kivéve - ahol ún. I. típusú szakszövetkezeteket szerveztek, vagy rendkívül mostoha gazdálkodási lehetőségek voltak - felszámolták az egyéni gazdálkodást. A hajdani sok vagonos befogadóképességű, templomi méretekkel épített csűrök, pajták végleg funkciójukat vesztették. Az épületállomány sorsa az előbb vagy utóbb bekövetkező felszámolódás lett. A csűrök, pajták értékét legfeljebb fa-, gerendaanyagukban becsülték. Különösen gyorsította az épületek pusztulását, ha a fedélanyaguk tradicionális szalma, zsúp, nád vagy esetleg zsindely volt. (Néhol a századfordulótól népszerűvé vált bádoggal fedett épületeket sem kerülte el a pusztulás, mivel a tömegesen elöregedő anyagot sem pótolni, sem javítani nem lehetett.) A gazdálkodás átalakulása, a kombájnos aratás miatt elterjesztett rövidszárú gabona a szalma, zsúp fedést is eleve fenntarthatatlanná tette. A nád beszerzését egyre drágábbá tette, többnyire el is lehetetlenítette, hogy a nádaratásra állami vállalatot szerveztek, a nád devizatermelést szolgáló exportcikké vált. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az ötvenes évektől országszerte mind több helyen láttunk rongyos vagy beroskadt tetejű pajtát, csűrt. Mindebből világos, hogy a csűrök, pajták építése, használata immár legalább negyven éve a néprajzi kutató számára befejezett múlt. Azok a familiáris, hagyományos családi gazdaságok is, amelyek igényelték a csűrök vagy pajták használatát, építését, végleg históriai dimenziókba kerültek. A ma élő, számunkra emlékező adatközlők életpályájuk nagy részét maguk is a hajdani tradícióiktól 335