Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Filep Antal: Kérdések, feladatok a magyar nép csűr- és pajtaépítési hagyományainak kutatásában

idegen körülmények között élték le. Családjuk földműves, állattartó üzeme mint gazdálkodásuk és életformájuk kerete egyre inkább nagyszüleik, szüleik emlékezésének tárgya volt, mint saját gyakorlatuk, megélt élményük. Ha gyermekkoruk, fiatalságuk színtere a családi gazdaság és a falusi, mezővárosi udvar volt, kivetette őket az örökölt, megszokott keretekből az egyre teljesebb és egyre gyorsulóbb átalakulás. Ha ma nyilatkoznak, inkább az emlékezés szavával élhetnek, nem a valóság realitásának tanúiként beszélhetnek. A jelenben vizsgálódó etnográfus, ha a mai látványban tapasztaltakat, az adatközlőktől hallottakat kellő objektivitással, tudományos igénnyel mérlegelni kívánja, rákényszerül arra, hogy történelmi szemlélettel, módszerekkel ellenőrizze mind a látottakat, mind a hallottakat, hiszen az egyedi tapasztalat, emlékezés társadalmi érvényessége ma már esetleges lehet. A kutató már korábban is rá kellett döbbenjen, hogy a gazdálkodásban, a társadalomban és a kultúrában kibontakozó változások, átalakulások nem kímélik meg azokat a közösségeket sem, ahol a település kommunitásának és a családoknak a folyamatossága a legcsekélyebb mértékben sem sérült. A hazai népi építő gyakorlat megismerése szempontjából nagyon fontos volt Vajkai Aurél pajták építésével kapcsolatos rábcakapi, tóközi vizsgálata (Vajkai-Wagenhuber 1937). Húsz évvel később, 1957-ben, találkozhattam egykori adatközlői közvetlen leszármazottaival, fellelhettem az általa vizsgált objektumok egy részét is, de a közleményében foglaltak jelentős részéről már nem tudtak, nem nyilatkozhattak. Különösen szembetűnő volt, hogy bizonyos témakörökben mennyire megkopott a helyi népnyelv terminológiai anyaga. Fontos építőelemek megnevezése elveszett. Sok terminus technicust már nem ismertek, legfeljebb el tudták magyarázni, hogy az adott elemnek mi a statikai, használati funkciója, azaz pontosan tisztában voltak magával az építmény konstrukciójával, használták is az épületeket, amilyen mértékben szüksége volt arra a családi gazdaságuknak, de az építő, javító munkákat már iparosokkal vagy specialistákkal végeztették el. A helyi közösség és az épített környezete ilyen módon változó viszonyát Vargha László - családja hagyományát is feldolgozva - Nemesbődről, Vasból hasonlóképpen mutatta be (Vö. Vargha 1972). Az etnográfús kutatókat a felsorolt jelenségek a történeti néprajz módszertani eljárásai követésére sarkallják. A szaktudomány korai időszakában megfogalmazott kérdéseket újra meg kellene tudnunk válaszolni, ami természetessé teszi, hogy nyomon követhessük a történeti alakulás mentét. Igaz, a néprajzi megismerés önmagában, a társtudományok segítsége nélkül nem vezethet eredményre, hiszen a korai középkor felé visszanyúlva az etnográfia kompetenciája megfogyatkozik. A 16. és a 17. század folyamán megszaporodó és egyre inkább magyar nyelven íródó források értelmezésébe, értékelésébe viszont kötelességszerűen fokozódó lelkesedéssel kellene a néprajzi kutatásnak bekapcsolódnia, hiszen a 336