Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)
K. Csilléry Klára: Munkamegosztás a mátraalmási (szuhahutai) faeszközkészítőknél 1950 körül
ges alkatrészeket, csak éppen összeállítani nem tudta őket. Ez az asszony azonban az emlékezet szerint egyedüli esetnek számított. Az asszonyok munkája volt az árusítás is. Miként számolgatták, összességében általában az év negyedrészét is kitette vagy azt még meg is haladta az ezzel a tevékenységgel eltöltött idő. Sok asszony tavasztól-télig minden második, harmadik nap úton volt, utazott. Ilyenkor hatalmas terheket cipelt. Az itteniek méltán mondták, hogy „a jó asszony annyit elbír, mint egy kis kocsi" (K. Csilléry 1993, 105-109). Mindez bár elvárt volt, de igencsak megerőltető. Márpedig ezeket a feladatokat a gyermekvállalás mellett kellett ellátni. Szuhahután korábban nem volt ritkaság, hogy egy anyának 14 gyermeke szülessen, de az 1930-as évek után féijhez menők már nem vállaltak csak hármat-négyet. Az asszonyok egészen a szülésig végezték a legnehezebb munkákat is, volt, aki még a szülés napján is fát hozott haza az erdőből. Másoknak az erdőn vagy valamely idegen faluban lett meg a gyermekük. Ha a községhez közel jött a világra, az anya hazahozta újszülöttjét az alsószoknyájában, ha meg más faluban történt az eset, elküldte azt, aki vele volt - mivel idegenbe nem mentek egyedül az asszonyok - kocsiért, ami haza vigye. Az önmagukat nem kímélő életmód következtében sok gyermek született idő előtt vagy halt meg egy-két napos korában. A szülést követően sem volt nagyobb kímélete az asszonynak. Előfordult, hogy alig azután, hogy világra jött a kicsi, ki kellett kászálódnia az anyának az ágyból s mennie tehenet fejni. Más asszonynak a szülés másnapján már főznie kellett. Keseregve mondják az asszonyok, hogy náluk a szülés után egy hétre mindenképpen avatóba ment az asszony, és nem fekhettek egy hónapon át, miként azt a palóc asszonyokról tudták. Szuhahután az avatás után ismét végezte az asszony a megszokott módon akár a legnehezebb munkákat is. „Már egy hétre mentem Dorogházára avatóba, aszt másnap meg az uramval télen az erdőre" emlékezett özv. Stork Joachimné. „Úgy fűrészeltem, akár az ember. Mer annak vastag fa kellett, a tilónak, aszt olyan vastag fákat. Aszt olyan hó volt, hogy csípőmig vizes vót rajtam a ruha. Aszt olyan hideg vót, hogy megfagyott rajtam alófelő a ruha". Gembiczki Honvéd Józsefhé mondta: „Mikó három hetes vót a kisfiam, má évótam Kisterenyén (kb. 12 kilométerre) ossóva, aszt olyan terhet hoztam, hogy alig bírtam: kukoricát, babot. De bizony azután a derekam nagyon sok ideig fájt. Vizes ruhát tettünk csak rá, aszt semmi. Hát orvos nem vót." Ily módon élve, az asszonyoknak gyakran fájt a hátuk, a lábuk, dobogott a szívük. Mégis végezték az elvárt munkát. Ebbe nőttek bele, magától értetődő kötelességnek érezték. Mégis összehasonlítva sorsukat azokéval az asszonyokéval, akiket a más falukon jártukban megismertek, úgy vélték, hogy „itt jobban becsülik az emberek az asszonyt, mé itt nagyon sokat dolgozik" 325
