Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Dóka Klára: Kézművesség és kereskedelem Kemenesalján (1775-1857)

rékgyártó, lakatos, stb. céh 1480-ban elnyert kiváltságlevelét vette át (pl.: Jánosháza, Sömjén, Vönőck, Simonyi, Gógánfa, Köcsk, stb. mesterei). A mihályfai takácsok 1683-ban az uralkodótól kaptak kiváltságokat, a molnárok 1623-tól pedig a rábai molnárcéhhez tartoztak (Nádasdy 1980, 174; 1982, 96-102). 1761-től, amikor az uralkodó egységes céhszabályok kiadását rendelte el, már kevesebb új szervezet alakult. 1780-ban a jánosházi takácsok, szabók, szűrszabók, 1798-ban a dénesfai takácsok, valamint a kiscelli csizmadiák, szabók, szűcsök vegyes céhe jött létre (ELTE Kézirattár XX/70.). Mint a szakirodalomból ismert, 1805-1813 között az uralkodó céhreformot hajtott végre, melynek célja szintén a céhlevelek egységesítése, és a kézműves viszonyokat illetően új szabályok bevezetése volt (Berlász 1967, 571-573). A kemenesaljai mesterek a rendelkezés végrehajtása során törekedtek korábbi gyakorlatuk fenntartására, és ennek az új céhlevelekben való rögzítésére, de nem értek el eredményt (MOL A 39. Acta generalia 1817: 10, 100; 1829: 8482; 1835: 4783). A kiscelli, dömölki, sági, simonyi asztalosok, kádárok, lakatosok, stb. 1836-ban, a kiscelli magyar-, német- és szűrszabók 1835-ben, a mészárosok 1840-ben, a pápóci, szentmiklósfai takácsok 1846-ban kiadott céhlevele már az új rendelkezéseken alapult (MOL A 74. Liber coehalium 846, 819; Eperjessy 1967, 257-258). A 19. század közepén vidékünkön - különböző korszakokból származó privilégiumokkal - összesen 24 céh működött. Mint az előbbiekből látszik, a céhlevelek - a mesterek kis létszáma miatt - vagy több település azonos vagy rokonszakmát űző iparosainak szóltak, vagy egy település különféle kézműveseit fogták össze. A céhes ipart űző mesterek egy része azonban így sem tudott testületet szervezni, hanem „Landmeister"-ként más céhekbe iratkozott (pl. fazekasok, szappanfőzők, gombkötők, kőművesek, stb.). Ha Kemenesalja iparosainak számát statisztikai szempontból kívánjuk vizsgálni, a 18. század utolsó negyedétől rendelkezésre álló forrásokat, a dikális öszszeírásokat tekinthetjük kiindulásnak. Az összeírás rovatai tartalmazzák a nem nemes családfok, nagykorú családtagjaik, szolgáik számát, információkat közölnek az úrbéres birtokállományról, az állatokról. Az egyik rovat az iparosokra és kereskedőkre vonatkozik, melyet csak az első évtizedekben töltöttek ki következetesen. A foglalkozási struktúra vizsgálatára így forrásunk csak a 19. század elejéig alkalmas. Az 1775-1809 közti időszakból - mintavétel gyanánt - hat évet választottunk ki, melyből az alábbi öszefoglaló adatsor számítható: 21