Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Dóka Klára: Kézművesség és kereskedelem Kemenesalján (1775-1857)

közgyűlés által limitált mesterségek száma (A magyarországi árszabások... 1896, II. köt. 55-94). Kemenesalja településein a 19. század elején 34 féle mesterséget űztek. A természeti adottságoknak megfelelően fontos volt a faipar, melyet az ács, asztalos, esztergályos, kádár, kerékgyártó mesterek képviseltek. A 18. század végétől felgyorsult erdőirtás szinte korlátlan mennyiségben biztosította számukra az alapanyagot. A bőripari mesterek a bőr kikészítésével és feldolgozásával egyaránt foglalkoztak. Szemben a faiparral, a nyersanyag itt csak korlátozott mennyiségben állt rendelkezésre. A megyei közgyűlés többször megtiltotta, hogy a nyersbőrt a megye területéről kivigyék, azonban az ún. könnyű bőr (juh-, kecske-, őzbőr), így sem volt elegendő, és ez akadályozta a feldolgozó mesterek munkáját is. A kiscelli csizmadiák 1813-ban arról panaszkodtak, hogy az alapanyagot Kőszegen, Pápán, Sopronban kénytelenek beszerezni (Kiss 1980, 78-87). A bőriparban vidékünkön a tímár, szíjgyártó, szűcs, varga, bocskoros mesterek tevékenykedtek. Köztük csak a jánosházi vargák, kiscelli és jánosházi csizmadiák termelése haladta meg a helyi szükségleteket. Az egyes iparágak közül Kemenesalján a leginkább fejlődőképesnek a textilés textilfeldolgozó ipar bizonyult, melynek fo képviselői a gyolcs- és posztószövő takácsok voltak. Számuk - mint később látni fogjuk - a 19. század elején emelkedett magasra. Mivel a helyi mezőgazdaság a mestereket ilyen nagy számban nem tudta elegendő lennel, gyapjúval és más nyerstermékkel ellátni, valószínű, hogy ezeket az iparokat a felvásárló kereskedelem tartotta életben. A textilfeldolgozók között vidékünkön a magyar-, német- és szűrszabókat, gombkötőket, ruhafestőket, kötél verőket, selyemszövőket találjuk meg. Érdemes megemlíteni a fémipari mestereket, akik között kovácsok szinte minden kemenesaljai faluban laktak, gyakori volt a lakatosmesterség, de a fémipar egyéb ágai nem honosodtak meg (Kolosvári-Óvári 1897, V/l. köt. 372-403). Végül fontos volt Kemenesalján a molnármesterség. A Rábán, Marcalon, illetve ezek mellékvizein a 19. század elejéig 11 malom épült. A Rábán az ostffyasszonyfai malom középkori eredetű volt, a csöngeit a források 1544-ben említették. 1561-ben épült a később elpusztult Marcal-menti településen. Újfalun a malom, és már a 16. szazadban működött a karakói is. A kezdődő vízszabályozások miatt azok a malmok működhettek legtovább, melyek nem a vízfolyások fo ágára, hanem csatornára épültek (Nádasdy 1980, 168-173). A kemenesaljai kézműipar a feudális korban az országos viszonyokhoz hasonlóan céhes keretben működött. A 18. század közepén vidékünkön már 17 szervezet volt. A céhlevelek egy része Pozsonyból származott (pl.: 1579: jánosházi, 1712: peresztegi, kisbéri, egervári takácsok, 1761: Rohoncon keresztül a nemesdömölki csizmadiák), míg a testületek másik része a sárvári szűcs, nyerges, ke20