Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Nagy Alpár: Liszt Ferenc és korának eszméi

és a tengerészet minisztere. A király menekül. Szó sincs sem Thiers-ről, sem Móléról, még Odilon Barrot-ról sem, szóval Franciaország nemcsak a forradalom, hanem a köztársaság állapotában is van. Lehetetlen bármi kommentárt csatolni ilyen eseményekhez... A Tuileriák földig vannak rombolva és az északi s néhány más vasút sinei — teszik hozzá — összetörve. Egyszóval: aki megéri, meglátja. A tulajdont tiszteletben tartották. A király lemondási okmányát és utolsó javaslatait még nem ismerjük, s azt sem, hogy milyen irányba menekül. Az biztos, hogy a külügyminisztérium palotáját lerombolták..." Ugyanebben a levelében a francia köztársaság megalakulását „az évszázad nagyvívmányának" nevezte, amely serkentő példa lesz más országok számára. Március l-jén Franz von Dingelstedthez írta Weimarból: „Úgy bizony, vége a szép időknek!" (Figaró híres belépőjéből!) Ön kétségkívül éppúgy érzi és éppúgy fogja fel, mint én, mert az ostoba rágalmak ellenére, amelyekkel éppúgy nem kímélték, mint ezeknek az időknek más, bátran értékes férfiait, szíve sohasem szűnt meg dobogni azért, ami nagy és igaz. Mint költőnek, meg kellett remegnie attól az óriási szereptől, amelyet egy Költő játszott ebben a nagy drámában [Lamartin-ről van szó! — N. A.], mely eleddig századunk történetének legcsodálatosabb lapja — s haladó lábai egészen bizonyosan együtt vonultak, ütemes lépésben, ezzel az ideiglenes kormánnyal, amely százesztendős kormányokat ver meg és nemcsak ideiglenesekké, de elmúltakká is teszi őket. — És mit bánom én, hogy amikor eszméink megszerzik a hatalmat, akkor fejünk a tét! ...Európa minden palotájának szemei erre a házra [a párizsi városházára! — N. A.] vannak szögezve, ahova annyi különböző kormányforma költözött be és ahonnan annyi költözött ki egy félévszázad óta!" Párizs után Bécs következett... Dunkl Nepomuk János visszaemlékezéseiben (1876) érdekesek a következő sorok: „1848 viharos napjaiban meglátogattam Liszttel azt a barrikádot, amelyen Karl Formes, az ismert basszista volt a parancsnok. Liszt szivart és pénzt ajándékozott az ott őrt álló munkásoknak. Kabátja gomblyukában, minden egyéb kitüntetése helyett, a magyar nemzeti kokárdát viselte..." Wagner „Életem" c. önéletrajzában ugyancsak emlékezik erre az eseményre, amikor drezdai döntő találkozásukkor, még 1848-ban. barátságuk megpecsételődött: „Röviddel a sorsterhes márciusi napok után... szobámba lépett, Bécsből jött, ahol átélte a barikádharcok napjait és Weimarba tartott, mert itt akart letelepedni." Lina Ramann Lisztéletrajzában szintén megtalálhatjuk a „bécsi motívumot": „Liszt Bécsben meglátogatta a Formes basszista védelmére bízott barikádot, izzó beszédet intézett a munkásokhoz, majd pénzzel és dohánnyal ajándékozta meg őket." Átvették, igaznak tartották ezeket a tényeket többen is a Liszt-irodalomban, pl. Szelényi, Legány, Hamburger, A. Walker. Közülük Szelényi összegezte találóan ehhez kapcsolódó gondolatait: „Liszt a barikádokon? Ha nem éppen a családalapítás, letelepedés, pihenés, nyugodt alkotás iránti vágy pillanatában éri Lisztet a hívó szó — barikádon vagy barikádok nélkül —, zenénk Petőfije lesz belőle." A felkelőkkel történt találkozás ihletésére basszus szólóra, négyszólamú férfikarra „Arbeiterchor"-t (Munkáskórust) komponált, amelynek szövege buzdította a munkásokat: ragadjanak ásót, lapátot, s emlékeztette őket: a szabadság erős kalapács, mely soha többé nem eshet ki a kezükből. Milstejn azt állítja, hogy a Munkáskórus „eszméi és zenei tartalma alapján... a 'Lyon' c. zongoradarabbal, 'A kovács' c. férfikarral (Lamennais szövegére) rokon. Lehetséges az is, hogy összefügg a 'Földművesek', 'Matrózok', 'Katonák' c. három Liszt-kórussal, amelyeknek 312