Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Dávid Ferenc: A Gizella-kápolna Veszprémben (1766—1938)

Dávid Ferenc A Gizella-kápolna Veszprémben (1766—1938) Másfél évszázada már, hogy a művészet hazai történetének rendszeres tanulmányozása megkezdődött, amelynek eredményeként ma az építészet, szobrászat, festészet és tárgyalakítás történetének emlékeit a magyar történelem forrásai között tartjuk számon. Ha IV. Béla intézkedését kívánjuk fölidézni, amellyel az országot egy újabb tatárjárástól akarta megóvni, az a visegrádi Salamon-torony tömör, élben végződő erődfalában, elegáns gótikus geometrizmusában ölt testet. Mátyás király nagyratörő igényeit a visegrádi palota maradványai és a Corvinák jellemzik, melyek hátterében az uralkodó itálai mintái és antik példaképei is megjelennek. A reformátusok XVII—XVIII. századi helyzetéről és viszonyairól minden írásnál többet mond a tákosi templom (Szatmár m.), tapasztott sövényfalával, hófehérre meszelt belsejével, virágos-színes berendezéseivel és famennyezetével. Nem illusztrációról van itt szó. hanem hatóerőről: a magyar kálvinizmus puritán tartását azért is őrizhette meg a tolerancia eljövetele után, mert korábbi helyzetének formáját megtalálta. S ennek a folyamatosságnak köszönhető, hogy Tákost, „a szegényember székesegyházát", a „paraszt Notre Dame-ot" gyakran tekintik az egyszerűség, a józanság, a szegénységből értékteremtés, az egyik magyar mentalitás jelképének. A múlt század középső harmadának tudósai: Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold és Rómer Flóris voltak az elsők, akik szóra bírták a kő- és faszerkezeteket, templomokat, várakat, oltárokat és szószékeket, akik hol félszázadnyi pontossággal, hol akár éviizedre is meg tudták határozni keletkezésük idejét, megalapozták a magyar művészettörténetet, s tárgyak vizsgálatával a korábbinál jóval szélesebb alapra helyezték a művelődéstörténetet is. Korábban csak az írott szó, az oklevelek, törvények, országgyűlési határozatok adták a történelem alapanyagát, s némi elbeszélés, a krónikáké, az emlékiratoké segített a történelmi alakok gondolkozásának megismerésében. Az épületeken csak a jelen és a tagolatlan múlt ellentétét látták: Huszt várának bús düledékeit. Tárgyak történelmi bizonyítékként való kezelésére természetesen jóval korábban is volt igény, leginkább abban a formában, ahogyan az fogalmazásunkból kitetszik: jogi érvként. Egy-egy határkő szemmel látható régisége, egy-egy pecsét, s az általa megjelölt oklevél írásmódja kezdettől bizonyítéka volt a hitelességnek, s érv az azt megmutató igénye mellett, vagy épp annak ellenében. Az effajta tárgyvizsgálatra tömegesen a török idők végeztével támadt szükség, birtokjogok megállapításakor. Néha-néha épületek formáiról is szó esett ilyen viták alkalmával, leggyakrabban akkor, amikor katolikusok és protestánsok huzakodtak, melyikük bír egy-egy templomot az építő jogán. Érmét és feliratos követ olvastak a XVI. századtól, s nagyra becsülték, ha római: Wolfgang Lazius, a bécsi humanista betűzte ki azt a sírkőtöredéket, amely a soproni várárokmenti Boldogasszony-templom falaiból került elő akkor, amikor a templomot a városatyák a török támadástól való féltükben lerombolták. A követ aztán a városháza falába helyezték a soproniak lakóhelylik római eredetének büszke bizonyítékaként. 219