Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)
Dávid Ferenc: A Gizella-kápolna Veszprémben (1766—1938)
Több mint másfélszáz évvel később az egész várost elhamvasztó tűzben ez a kő is olvashatatlanná vált. Akkor előkeresték a régi publikációt, új kőbe faragtatták a szöveget, s az új követ a töredékes régi mellé helyezték. Az antikvitás tárgyi kultúrájának és a keresztény múltnak a fölfedezése, a reneszánsz minta széleskörű hatása és francia bencések nagy történeti vállalkozása a szentek életének megírására, ez a két szülője a XVIII. században lassacskán föllépő újfajta történelemigénynek. A XVIII. század Magy arország számára a török utáni új berendezkedés ideje, s ezt egy idő múltán renovációként, a középkori Magyarország helyreállításaként tudatosítják. A XVIII. század közepén ilyen szándék munkált a budai vár maradékainak királyi palotává építésében (1748—), vagy abban a kísérletben, amelyet Barkóczy Ferenc tett az esztergomi prímási székhely újjáélesztésére (1761—). Mindkét esetben elvi renovációról volt szó: intézmények helyreállításáról, s számukra megfelelő tágasságú és fényű épületek emeléséről. Esztergomban azonban a múlt fényes, kőből faragott emlékeibe is beleütköztek az új székesegyháznak helyet csinálok. Az egyik ilyet, a Bakócz-kápolnát, amely vörösmárvány konstrukciójának és „római" formáinak tökéletességével ébresztett szemlélőiben tiszteletet, megőrizni és az új templomba beilleszteni tervezték, a másikat, a középkori székesegyház Porta Speciosáját Klimó György, a későbbi pécsi püspök rajzoltatta le a maga számára. Az esztergomi Szt. Adalbert-templomnak máig legfontosabb dokumentuma a Klimó-féle színezett rajz, amely a püspök mecseknádasdi nyaralójából került a Nemzeti Múzeumba. Barkóczy Ferenc korai halála (1765) végét szakította az esztergomi építkezéseknek, szándéka több nemzedékkel később, a XIX. század első felében valósult meg. A budai palota építkezése szerencsésebben folyt, s 177l-re, a palota kápolnájának fölszentelésével befejeződött. Igaz, addigra füstbe ment az a terv, hogy Mária Terézia udvarával huzamosabb időre Budára költözzék, a magyarok érzékenységére oly figyelemmel lévő uralkodónő azonban megtalálta a gesztust, amely ellensúlyozta az elutasítását: Raguzából (Dubrovnik) visszaszerezte, s ünnepélyesen Budára szállíttatta a Szent Jobbot, s azt a királyi palota kápolnájába rendelte elhelyezni. Szent István ereklyéjével a magyar királyság eredetét tisztelte. Buda pedig, mint a magyar királyok középkori székhelye jutott ehhez a tisztességhez. „Ki gondolta volna harminc év előtt, hogy e nagy szent királynak építünk székhelyet" — írta Mária Terézia az idős Grassalkovich Antalnak. Ilyen példák mellé idézünk harmadiknak egy meghökkentően teljesebbet, amely első látásra — tévesen — a műemlékvédelem kezdetének tetszhet, a veszprémi Gizella-kápolnáét. A szép kis kápolna a veszprémi várban a nagypréposti ház és a püspöki palota között helyezkedik el. Tekintélyes térség ez, itt szélesedik ki, ide vezet a vár egyetlen és fő utcája, ezt határolja a székesegyház, s díszíti a sokszobros Szentháromság-oszlop. A kápolna a tér kissé eldugott északkeleti sarkában van, keskeny nyiladékban a nála egyegy emelettel magasabb, s barokk tagozatokkal gazdagon fölszerelt épületek között. Homlokzatát római diadalív-rendszerű kapuépítmény alkotja: a váltakozóan piros és fehér színű, azaz az Árpád-ház színeit viselő sávozott falak és féloszlopok magas, háromrészes párkányt hordoznak. Rajta attikafalba foglalták azt a feliratos táblát, amely az épület történetét mondja el. A kapuépítmény csúcsíves bejáratot fog közre, azon át, néhány lépcsőn lefelé mintegy a mélybe lépünk, boltozott, pinceszerű térbe, amelyet az ajtón beömlő fény világít meg, s egyetlen ablak a szemközti szentélyfalon. 220
