Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)
László Gyula: A mindennapok Csatkai Endréje
László Gyula A mindennapok Csatkai Endréje Gondolom, hogy akik ebben az Emlékkőimben megírják Csatkai Endre méltatását, azok elsősorban tudományos munkásságát méltatják. Azt a hallatlan egvüttérző figyelmet, amivel városának polgári múltját kutatta, amivel régi mesterek, céhek, műasztalosok és más kismesterek munkáját követte nyomon, vagy éppenséggel a cégtáblák tanulságait vonta le. Úgy gondolom, hogy magam — emlékeimen keresztül — a mindennapok, a humor Csatkaiját idézem fel. Barátok voltunk és többször vittem hozzá tanulmányútjainkon a régész egyetemi hallgatókat is. Kedvesen, szeretetreméltóan fogadott és vezetett múzeumában és a régi városban. Úgy tudta az évszázados pletykákat idézni, hogy a régi épületek már nem műemlékek voltak hallgatóink szemében, hanem emberlakta és építette házak, amiben a mindennapok élete folyt századok óta. Közben — mintegy véletlenül — el-el pötyögtette valamelyik huncut sírversét, amit a kollégákról írt. Emlékezetes a szép Szegedinéről írott kétsorosa, de nem bírja a nyomdafestéket. Külön huncutságot jelentettek leveleink, ezekben mindenféle ravasz fogást alkalmaztunk. Ő például levelét mondjuk rajzlapnyi nagyságúra írta, de úgy, a betűk közt 1—2—3 centiméteres közt hagyott. Amikor ezzel készen lett, fogta az ollót és szétnyírta kacskaringós vonalak mentén az egészet, úgy hogy mintegy kirakós játék (puzzle) keletkezett, s így küldte el borítékban, bizony jó egy-két órás gondot okozott összerakása. Válaszom például az volt. hogy egy levelezőlapra csigavonalban írtam meg sűrű sorokban és apró betűkkel üzenetemet. Mellékeltem „használati utasítást". A legegyszerűbbet ajánlottam: a levelezőlapot az asztal közepére kell tenni, és körbeszaladgálva olvasni. Lenne ugyan egy másik mód. de azt mint primitívet el kell vetni, az ugyanis, hogy a levelezőlapot kézben forgatjuk. Egy másik eljárásom az volt, hogy a levelet a szavak közt hagyott résekkel írtam, s aztán az így szabadon maradt „folyosókat" kígyózó sorokkal végigírtam stb., stb. Régebben Csatkai a Wolf Múzeum igazgatója volt Kismartonban. Egyszer meglátogattam, s észrevettem, hogy arcán valamiféle átszellemült mosoly tilt, boldogság lappangott minden szavában. „Gyere megmutatom" — mondta és felkísért a negyedik emeletre, ahol berendezett szobák képviselték a régi polgárvilágot. Elérkeztünk a biedermeier szobába, gazdagon berendezett, gyönyörű bútorokkal, kivágott árnyképekkel, szőnyegekkel stb., stb. Nos Bandi odament az éjjeliszekrényhez és szinte áhítatosan kiemelt belőle egy biedermeier porcelán éjjeli edényt. „Nézd. hibátlan, ma szereztem". Igen, ez pontosan így volt. Csatkai a kis dolgok, apró mozzanatok tudós ismerője és kutatója volt. A Soproni Múzeumban is berendezett szobák, sőt berendezett korcsma egyesítette egy-egy korszak mindennapi tárgyait. Azt hiszem, ez a múzeum akkor magában álló műemlék volt. Kéziratgyűjteménye igen gazdag volt, de ez is főként soproni központú és dunántúli gyűjtemény volt, magántulajdona. Csereberéltünk hárman: Csatkai, „a semijudai", Kozocsa Sándor, „az örmény" és én a „székely", egymás titkos vetélytársai. Hogyhogynem hozzájutottam egy Berzsenyi íráshoz. Kozocsa mindenáron el akarta cserélni, hiszen ő az irodalomtörténész. ígért érte fűt-fát. De Sándor — mondtam — Berzsenyi csak egy van. Egy hét múlva megtetézte csereajánlatát. "De Sándor, Berzsenyi csak egy 11
