Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)
Verő József: A nagycenki geofizikai obszervatórium: A geomágneses tér mérésének története
tisztázódtak, ezeknek a változástípusoknak a Föld körüli térségben való megjelenése lett a kutatás tárgya, de ez már nem annyira geomágnesség-tan, mint űrtan. Az ötvenes-hatvanas években még létezett a geomagnetikusoknak egy olyan nemzedéke, amely rendkívüli precizitással, gondosan „termelte" az adatsorokat. Ok lassan kiöregedtek, megjelent a digitális regisztrálás, egész sor új műszertípust szerkesztettek, az adatok, ha néha nem is olyan pontosan, mint régen, de „termelődtek", s az obszervatóriumi rutinmunkát egyre inkább technikusokra kellett bízni, akik elsősorban a modern műszerek működőképességét tudják biztosítani, s nem nagyon végeznek méréseket. A mágneses abszolút mérés, a tér értékének pontos meghatározása egy-egy obszervatóriumban nemrég még szinte művészet volt, rengeteg apró mesterségbeli fogással, s csak nagy gyakorlattal rendelkező emberek voltak képesek a kívánt pontosságot elérni. Mindezeknek a változásoknak a hatására, meg sokfelé a gazdasági helyzet romlása, nem egyszer a polgárháborúk miatt, a geomágneses obszervatóriumok száma alaposan csökkent, pl. Afrikában az egykori gyarmattartók állomásai lassan mind megszűnnek, a sarkkör mentén pedig, ahol különösen fontos az állomások fenntartása, a hajdani szovjet szibériai állomások ma már csak egy-egy nyugati állam patronálásával tarthatók fenn. Ilyen körülmények között fokozott jelentősége van a még üzemelő állomásoknak, pl. Európában az utolsó adatok szerint Nagycenk volt a legkeletebbi, mai színvonalú obszervatórium. Az obszervatórium fejlődése és gondjai Kívülálló számára szinte elképzelhetetlen, mennyi gond adódik egy obszervatórium hosszú üzemeltetése során. Csak rendszertelenül említek néhány régebbi esetet: egerek rágják meg a kábeleket, víz önti el az elektródokat vagy a csatlakozók aknáját, a villanyvezeték nyiladéka mellett a fák elérik a drótokat, rövidzárlat lesz, villámcsapás égeti el a kábeleket, teszi tönkre a meghajtó motort (de egyetlen egyszer sem a rendkívül érzékeny galvanométert), villanyszerelés közben leföldelik tudtunkon kívül a hálózat nulláját, ezért zavarok lépnek fel az elektromos térben, a fii kaszálásakor minden kaszalendítést inegérez a mágneses műszercsoport, lovaglás közben a sáros talajba besüpped a lovak lába, majdnem elérik a kábeleket, darazsak raknak fészket az eresz alatt, a belépőket megtámadják, levágják ismeretlenek a kábelfejeket az erdő belsejében, a közeli major búvárszivattyújának szigetelése romlik, zavarokat okoz, a védett területen belül ezt-azt kívánnak létrehozni, félő, hogy zavart okoz a vízvezeték, az elektromos hálózat, kullancsok nagy számban fordulnak elő a területen, legalább az agyvelőgyulladás ellen védeni kell oltással az ottlévőket, nem lehet megfelelő filmet, fotópapírt, továbbító motort stb. kapni, tüzet raknak a munkások, akik javításon dolgoznak, leég a környező erdő egy része, szerencsére az épületek nem, olyan jégkéreg képződik a felvezető úton. később lépcsőn, hogy balesetek történnek, főként műszerek felhordása közben... És ezek mind csak az elektromágneses részleg bajai, még egész sor más fordul elő a rádióhullám-terjedéssel, légelektromossággal foglalkozó részlegben. A légelektromos adatsor egyébként szintén rendkívül hosszít, több mint 30 éves. Ennek mérése egy 1 m magasságban elhelyezett szondán keresztül történik, amely körül a levegőt ionizálni kell, hogy a szonda felvehesse a környezet elektromos potenciálját. Ez az ionizálás radioaktív sugárzó rádium izotóppal történik, külön gond a szondától a regisztráló helyiségig vezető kábelek nagyon nagy szigetelési ellenállásának biztosítása. lonoszféra-mérések, elsősorban a rádióhullámok elnyelésének vizsgálata is hosszú idő óta folyik az obszervatóriumban, ehhez időnként más mérések is kapcsolódtak, de 437
