Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Szodfridt István: A felsőfokú erdészeti termőhelyismerettani oktatás nagyjai a soproni egyetemen az átköltözés után (1920—1958)

életében fontos szerepet játszanak, de ma is nagyon kevés adatunk van arról, hogy azok mekkora vízegyenértéket képviselnek. Meteorológiai érdeklődését jelzi, hogy az akkori kísérleti állomások meteorológiai adatait rendszeresen értékelte és erről több közleményben is beszámolt (1901 d, 1902). Sajnálatos, hogy a mai erdészeti szaksajtó ezt a kiváló hagyományt nem folytatja, jóllehet számos rangos külföldi folyóiratban (pl. a Schweizerische Zeitschrift für Forstwesen-ben) ma is jelennek meg hasonlók. Bencze ezen közleményei szolgáltak alapul ahhoz, hogy utóda, Vági István, aki inkább a kémia iránt mutatott nagyobb érdeklődést, össze tudta állítani az „Erdészeti meteorológia" című könyvét az e tárgyú oktatás segítése céljából. Az erdőtalajra jutott csapadék beszivárgási törvényszerűségeit is kiterjedten vizsgálta, ezzel a vízkörforgalom minden lépcsőfokának ismeretéhez értékes adatokkal, kezdeményezéssel járult hozzá. Sajnálatos, hogy úttörő munkájának megszakadt a folytatása, ezt ma érezzük igazán, amikor az erdő és víz kritikussá vált kapcsolatának megítéléséhez alapvető ismeretek hiányát kell megállapítanunk. Bencze Gergely utóda Vági István (1888—1960) volt a Termőhelyismerettani Tanszék élén. Elődjétől merőben eltérő alkat. Bár elődje is fontosnak tartotta a vegytani oktatást, ebben Vági túltett rajta. Számára inkább ez létezett, hiányzott viszont az az ökoszisztéma-szemlélet, ami Benczét a ma is időszerű kérdések vizsgálatára késztette. Az első háború idején Vági lőporszakértő volt a hadseregben és ez magyarázza, hogy ezt a témakört még erdész hallgatóinak is kimerítő részletességgel ismerniök kellett. S mivel Vági lélekben a német hadsereggel rokonszenvezett, természetes, hogy a megismert lőporok közül azok voltak a legbrizánsabbak, leghatásosabbak, amelyeket a német hadseregnél rendszeresítettek. Hallgatóit előadásaival nem tudta magával ragadni. Volt alkalom amikor (Madas L. 1995), „tudott meggyőzően és lelkesen magyarázni, de voltak rém unalmas órái is. Akinek nem volt magával hozott vonzalma a kémia iránt, az nála nem kedvelte meg". Hasonlóan írt egy másik tanítványa, Jerome René is (1995). Úgy jellemezte Vágit, mint aki nem kedvelte az előadások tartását, ezt a feladatot „gyakran Schumacher Karcsira, adjunktusára bízta —ő meg harci gázokkal kísérletezett". Bosnyák származású volt, ezért a magyar nyelvet is erős á-zó akcentussal használta és ezzel adott jellegzetes hanghordozást megszólalásainak. Ezt a vonását sok jóízű diáktörténet is megörökítette. Emberi vonásait Szász Tibor foglalta össze a következőképpen (1995): „Ő igazi zseni volt. Olyan tudós, aki a hétköznapi eseményeket nem az átlagember szemével nézte. A szakmai túlfűtöttség, az állandó erős gondolkodás kikapcsolta a környezetéből". „Ha elfoglalta valamilyen gondolat, hangos szóval győzködött önmagával és ezt heves gesztikulálással is kísérte. Érthető, hogy az utcai járókelők felfigyeltek rá, ha valamerre elhaladt". Szakmai munkájában kiemelkedő helyet kaptak a soproni egyetem másik kiváló professzorával, a növényfiziológus és talaj mikrobiológus Fehér Dániellel közösen végzett kutatásai. Ezekben a munkákban Vági a kémiai. Fehér a mikrobiológiai, fiziológiai vonalat képviselte. Nehéz lenne mindegyik közös munkájukat megnevezni, ezért a teljesség igénye nélkül sorolok fel néhányat: A klorofil és a növényi asszimiláció (1922). A nitritek hatása a növények növekedésére (1926). A szikfásítás biokémiai vonatkozásai (1925 a). A nátriumkarbonát hatása a növények csírázására és növekedésére (1925 b. és 1926). 416