Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Nagy Alpár: Liszt Ferenc és korának eszméi

1854-ben elkészült Hungária c. szimfonikus költeménye, a nagy nemzeti freskó, Vörösmarty „Liszt Ferenchez" c. ódájának mintegy' viszonzásaképpen. 1856-ban pedig újabb, immáron a harmadik magyarországi útja következett. Jogos pacifizmusát A. Walker másképpen is megvilágította sikeres könyve második kötetében: „Kossuth harcias nyilatkozatait katasztrofálisnak tartotta hazája számára. Sok magyarhoz hasonlóan, ő Batthyány és Széchenyi útjával rokonszenvezett, akik... törvényes úton igyekeztek bizonyos szabadságot kivívni a magyar nemzet számára." Bizonyítják ezeket az állításokat Széchenyi halála után Agnes Street-Klindworth-hoz fogalmazott levelének sorai, amelyek A. Walker szerint is oly világosan fölvázolják a „magyar kérdésről" vallott nézeteit, hogy az életrajzírónak semmit se kell szépíteni rajtuk. „[Széchenyi] nagyon józan, bámulatos és gyakorlatias zsenialitással megáldott ember volt, aki tudatában volt kora és hazája igényeinek. Mérhetetlenül nagy szolgálatokat tett Magyarországnak, ahol jogosan örvendett páratlan népszerűségnek... Sajnos, e pillanatig nemigen látom, hogy a kizáró patriotizmus e forró lázából bármi jó eredmény születhetne, mert ez csak szelet vet, s majd vihart arat. Ha következetesen és hűségesen követték volna Széchenyi példáját és módszerét, Magyarország ma minden bizonnyal erős és virágzó volna — ide visszatérni azonban, félő, már túlságosan késő. A dolgok ezen állása bizonyára megfelel másoknak — de közülünk azok, akik őszintén szeretik hazájukat, lelkük legmélyén bánkódnak emiatt!" VI. A hatvanas évek „már nem a fiatal Hugo és Sand, nem Petőfi s nem is Balzac korszaka — állapította meg Hamburger Klára —. A bukott forradalmak s az egyre gyorsabb ütemben fejlődő, terjeszkedő kapitalizmus Európájában újabb társadalmi problémák kerültek előtérbe. Közben új művészgeneráció nőtt fel, amely — akár akarja, akár nem — jellegzetesen ezt a kort, saját korát képviseli. [Például Baudelaire, G. Flaubert, Manet — N. A] Részint e kor ránehezedő nyomásának következtében, részint apái patetikus-optimista stílusának reakciójaképpen, valamilyen, tartalmában kiábrándult, magányos, a formát, a költői szépet és tisztaságot, a művészet szentségét féltő szeretettel ápoló... költő- és írónemzedék veszi át a szót. A francia irodalomban ez már nem a dráma korszaka, hanem a költészeté és a regényé." Az ötvenes éveiben járó Liszt „megkeseredett ember" — állította Hamburger —. O, akit egykor megérintett a forradalom szele, most is vallja Saint-Simonnal, hogy 'a legnagyobb számú és legszegényebb osztály erkölcsi, értelmi és fizikai állapotának megjavítása', 'a földteke békés kiaknázása', 'az iparral társult tudomány', a híres 'képesség szerinti felosztás' az én szememben nem értelmetlen fantazmagóriák." (Levél Agnes Street-nek, 1863. dec. 6. — részlet) Persze, nem jutott olyan messzire, mint Victor Hugo (lásd például 1867. július 22én Brüsszelben keltezett levelét, idézi Hamburger, 250.), nem ihlette meg az olasz szabadságmozgalom, „ő is, mint Wagner vagy Berlioz, mint Hebbel vagy Arany János, mint művész kortársainak többsége — visszavonult. Csalódott, rezignált lett", egyre inkább félreállt, s már nem harcolt szociálpolitikai eszmékért, „mint ahogyan művei sikeréért sem". Politikai ideálja III. Napóleon volt, akitől Becsületrendet kapott! Hamburger úgy látta: „Liszt Ferenc még nem régi elveit hagyta cserben, inkább valami naiv bizakodással, politikai szűklátókörűséggel a császár személye által vélte őket megvalósulni." „Míg mások a mítoszok világába temetkeznek, vagy a művészet elvonatkoztatott l'art pour l'art kultuszába, Liszt a világtól kapott sebeire (ismét, immáron harmadszor! — N. A.) a vallásban keres vigasztalást. Humanista eszméi 315