Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Nagy Alpár: Liszt Ferenc és korának eszméi

amikor a parlamentek és még az alkotmányok is lealkonyulnak és felszólítást kapnak arra, hogy tűnjenek el, akárcsak a hajdani istenek! [...] Akármi történjék is, semmit sem mulasztottam el, hogy nagyon határozottan le ne beszéljem [t. i. Wagnert! —N. A.] a politikai disszonanciákban való mindennemű részvételről. A művészetnek semmi köze manapság a barikádok rekedt kiáltásához: az ő régiója magasabb, tisztább s hatása jótékonyabb és ugyanakkor tartósabb is." Tagadhatatlan, állapította meg Milstejn professzor, hogy Liszt forradalmi eseményekkel kapcsolatos magatartása „nem volt mindvégig szilárd és következetes. A lezajló társadalmi drámának inkább passzív szemlélője volt, s a forradalom különböző szakaszaiban magatartása nem egyértelmű. Kezdetben vitathatatlan együttérzése az osztályellentmondások éleződésével megingott. Időnként 'biztonsági tendenciák' is jelentkeztek nála, és — különösen barátjának, F. Lichnowsky hercegnek, a frankfurti parlament szélsőségesen reakciós képviselőjének halála után — hajlamos csaknem mindenért a néptömeget felelőssé tenni." Hamburger Klára a következőképpen festette le Liszt korabeli eszmevilágát: „Politikai állásfoglalása most már nem olyan radikális, és főleg nem olyan őszinte, mint az 1830-as években volt. Most már nem a szegény kis zongorista, akit kiutasítottak Saint-Cricq gróf házából, nem is a felvilágosult, szabadgondolkodó francia arisztokrata hölgy szerelmese, hanem Liszt Ferenc, a világ első zongoraművészéből lett udvari karnagy, a Weimari nagyherceg jó barátja, végül kamarása. Egyes ismerősei úgy látják, hogy szíve szerint továbbra is forradalmár, de kényes politikai kérdésekről nem, illetve csak igen óvatosan vagy nem is őszintén nyilatkozik: magát se akarja kompromittálni, főként azonban Carolyne-ra van tekintettel." Carolyne Sayn-Wittgenstein szerepét Székely Júlia láttatta helyesen: „A hercegnő együtt lelkesedik Ferenccel. Egyenlőség, testvériség? Pompás! Szabadítsák fel a népeket! így legyen. Akasszák fel a királyokat? Nagyon helyes. Csak egyet nem helyeselne Carolyne, azt, hogy az ő Ference bármily magasztos eszme zászlaja alatt is, életét kockáztatná. Visszatartja Liszt Ferencet. Ki tudja, ha Karolin nincs. Liszt Ferenc talán csatában esik el, kezében karddal, s ezzel elejét veszik annak, hogy Heine megírja híres gúnyversét, melyben szemére veti, hogy nem vesz részt népe halálküzdelmében." (Az „1849 Októberében" c. Heine-versről van szó!) A. Walker védelmébe vette Lisztet, megmagyarázta magatartását: „legjobb magyar barátai elvesztésének híre" fájón lesújtotta, „hozzá kell tenni, hogy Heinét sem látták a csatamező környékén... Egyébként pedig azok, akik felróják Lisztnek, hogy nem kelt nyomban Magyarország védelmére, vajon valóban szívesebben látták volna őt a csatamezőn elvérezni? Képtelen gondolat, különösen későbbi pályafutása fényében, melynek oly jelentős részét áldozta Magyarország javára. Liszt pacifizmusa teljességgel jogos hozzáállás volt, amelyben egyébként otthon is sok-sok magyar osztozott." Hozzá kell tenni: Christina Belgiojoso hercegné már 1849 januárjában megkérdezte Liszttől: „De hogyan, kedves Liszt, hogy maga nem vett részt ebben a harcban? Nem Magyarország-e a tényleges és választott hazája? Nem nyilvánította-e magát magyarnak? Azt hittem, odaát van, túl a Dunán, és már aggódtam, amiért nem hallok magáról..." Minden gonoszkodás, kérdőrevonás ellenére állítjuk: Liszt az 1848/49-es forradalmakat, legfőképpen a magyarországit, nem nézte közömbösen. Az 1849 októberében bekövetkezett gyászos, tragikus magyarországi eseményeknek kegyelettel adózott: drámai erejű gyászkölteményt (Funerailles^Temetés) komponált a magyar szabadságért elvérzett vértanúk emlékére. 314