Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Nagy Alpár: Liszt Ferenc és korának eszméi

induló-témájára írt variációsorozatból, ami — a hat szerző után elnevezett „Hexaméronvariációk" — A. Walker szerint „a kor egyik különlegessége lett". „A puritánok" c. Bellini-opera említett témája szándékos választás volt, afféle „forradalmi felhívás", amely eredeti szövegével arra buzdított: „Fújd a trombitát a szabadságért!" ÍV. 1838 márciusában a velencei Szent Márk-tér egyik kávéházában német újságból értesült a Pestet sújtó árvíz-katasztrófáról. Rádöbbent: „ő sem igazi fia Párizsnak, hanem valahová messzebbre, keletebbre tartozik." (Hamburger) „Megszoktam, hogy Franciaországot tekintsem hazámnak, s nem gondoltam arra, hogy másik hazám is van — írta —v én is ehhez az ősi és erős fajtához tartozom, én is ennek az őseredeti, megszelídíthetetlen nemzetnek vagyok fia." Bécsben koncertsorozatot adott, óriási tiszta jövedelmét — 24 000 aranyforintot! — hazaküldte honfitársai megsegítésére. Bécsi hangversenyeinek egyikén megjelent a császár is, aki császári és királyi „kamaraművésszé" szerette volna kinevezni. Erre nem került sor, mert Sedlnitzky rendőrminiszter szerint Liszt politikai magatartása miatt méltatlan az ilyen megtiszteltetésre. Az indokolásban főként Lammennais abbéval fennálló barátságát kifogásolta, azaz: Lamennais abbé — haladó nézetei miatt vörös posztó az európai udvaroknál—barátja nem lehet a Habsburgok udvari muzsikusa (Székely Júlia). 1839. december 18-tól kezdődött „kisebbik" magyarországi diadalútja. Pozsonyi fellépései „hatalmas társadalmi visszhangot" keltettek, pesti fogadtatása „mindezt felülmúlta", „fellépését a magyar nemzeti függetlenségért vívott harc egyik láncszemének tekintették" (Milstejn). „A reformkori Magyarországon, a nemzet önállósulásáért, a polgárosodásért vívott harc, a romantikus nacionalizmus hőskorában" szinte istenítették idehaza „a szabad művészt", aki „plebejus származása ellenére elhomályosította a királyok dicsőségét" — írta Hamburger Klára. — „Aki 1830-ban Párizsban forradalmi szimfóniát írt, Saint-Simon és Lamennais tanítványa, Hugo és Chopin társa, aki a népek szabadságáról, a társadalmi osztályok egyenjogúságáról álmodott, s akinek lovagias és büszke lénye, egész habitusa annyira rokon volt a nemzeti eszményekkel, 1840 körül a világon sehol sem érezhette jobban 'otthon' magát, mint Magyarországon." Második pesti koncertjén (1839. december 29.) a „nagy redout-teremben" először játszotta „fantasia-alakba öltöztetve" „az úgynevezett Rákóczi-indulót" —olvashatjuk a korabeli Honművészben. A nagyszabású „Rákóczi" előadása „tomboló, felhőkig csapó éljen, eszeveszett őrjöngés" volt, — művészi és politikai esemény. Bár a mű kinyomtatását a cenzúra megakadályozta, a rendőri üldözés ellenére a magyar nép egyik himnusza, Marseillaise-e lett (Liszt fogalmazta így egy ik levelében), s mindenkor felhangzott, amikor a magyar társadalom hazafias érzéseit akarta kifejezni. Liszt a Rákóczi-induló feldolgozásával mindjárt kezdetben meghatározta „nemzeti jellegű átiratainak szabadságszerető törekvését", amit igen jól megértett környezete, barátai, ellenségei egyaránt. 1840. január 4-én volt Pesten a Nemzeti Színházban az a pompás Liszt-koncert, amit A. Walker Liszt „szülőhazájában tett látogatásának csúcspontjaként" említ, s ahol fényes ünneplés közepette a nemzet díszkarddal ajándékozta meg. Ő francia nyelven mondott köszönetet, ami — A. Walker fogalmazásában — a „Bécs és Pest között uralkodó akkori viszonyok ismeretében csaknem lázadással ért föl, s csoda, hogy helyben le nem tartóztatták." „Magyarország határain kívül ebből mit sem értettek" — írta A. Walker, határainkon belül, szerencsére, annál többet! Liszt, mondhatjuk, 310