Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Nagy Alpár: Liszt Ferenc és korának eszméi

lehajtott lejjel mentem tovább, arra gondolva, hogy a felosztás végén minden család egy font kenyeret kap, hogy egyék, egy darab fát. hogy melegedjék... Tizennyolc század telt el, amióta Krisztus az emberi testvériséget hirdette, s szavát még mindig nein értik jobban, mint akkor! Úgy él. mint szent lámpás néhány ember szívében, de nem világítja meg a többieket, és ez a nemzedék, amely az értelem legtündöklőbb elgondolásaiig emelkedett, még mindig a szív tudatlanságának sűrű sötétségébe süllyedten tesped. A társadalom, mint az olyan orvos, aki azzal próbálná megmenteni a beteget, hogy visszafojtja beléje a dögvészes nedveket, azt hiszi, hogy a mély sebet tüneti kezeléssel gyógyíthatja meg, amely csak a felszínt érinti. Azok, akik nemzetek sorsát tartják a kezükben, könnyen elfelejtik, hogy a beletörődés nem szokott sokáig a tömegek erénye lenni, és amikor a nép sokáig jajgatott, légy készen arra, hogy egyszerre csak ordítani fog. Mit tesz a művészet, mit csinálnak a művészek ezekben a rossz napokban? A festők képeket állítanak ki, a zenészek hangversenyeket adnak a szegények javára. Bizonyára jól teszik —ha másért nem azért, hogy a proletár ügyének szolgálatára mindig kész akaratukról tegyenek tanúságot. De erre a részleges, tökéletlen jótettre szorítkozzék-e rokonszenv-mozgalmuk? Elég sokáig voltak udvaroncok és ingyenélők a palotákban; elég sokáig dicsőítették a nagyok szerelmeit és a gazdagok élvezeteit; ütött az óra: most már a gyöngékbe öntsenek bátorságot , s az elnyomottak szenvedéseit csillapítsák. A művészet emlékeztesse a szegény embert sorstársainak gyönyörű önfeláldozására, hősi elhatározásaira, erejére, emberségére; újra ki kell neki hirdetni Isten gondviselését, megmutatni egy szebb nap hajnalát, hogy készen álljon, s a remény magas erényeket csíráztasson lelkében. S főképp az kell, hogy a világosság mindenfelől leszálljon szellemébe; hogy a művészet édes örömei odaüljenek tűzhelyéhez, hog}' ő is megismerje az élet értékét, s ne legyen soha kegyetlen a bosszúállásban, könyörtelen az ítéletben." A lyoni takácsfelkelés inspirációjára készült „Lyon" című zongoradarabja, amelyet Félicité de Lamennais abbénak, tanítójának, atyai barátjának, jótevőjének, „a szociális reformokért lángoló papnak" (Szelényi) ajánlott, s amely fölé mottónak a lyoni munkások utcai tüntetésén látott zászlók feliratát jegyezte föl: „Dolgozva élni vagy harcolva meghalni!" A. Walkertől tudjuk, hogy „a jelmondatot egy munkás találta ki a korábbi, 183 l-es lyoni felkelés alkalmával, s Liszt szándékosan lázítani akart vele". A „dacos" Lyon c. kompozíció „azoknak a beszélgetéseknek a lecsapódásaként jött létre —állapította meg A. Walker —melyeket a mester [Lamennais! — N. A.] tanítványával az 1834 áprilisában Lyonban lezajlott ötnapos utcai harcokról folytatott, ahol több munkást meggyilkoltak". Lamennais abbéval kialakult bensőséges kapcsolatuk emlékét Liszt más szerzeménye is őrzi, például az abbé szövegére készült zongora-kíséretes, tenor és basszus szólóra, férfikarra szerzett kompozíció („A kovács" —Le forgeron, 1845), ami a „Lyon" hősi intonációja mellett és egyéb ilyen célú, tartalmú szerzeményeinek sorában „a halálra elszánt sztrájkoló munkások hősies küzdelméből fakadt"(Szelényi), s amiben „a munkás nyomorát, a jobb jövőben és Istenben való bizodalmát, egyszersmind munkaszeretetét is kifejezi" (Hamburger). Harcias jellegét a verssorok végén refrénszerűen jelentkező „üssük! üssük!" óhatatlanul a „döntsd a tőkét!" (József Attila) asszociációt sugallja. Az 1830-as évek második felében Liszt gyakori vendége volt Christina Belgiojoso hercegné párizsi szalonjának. A hercegné felkérésére ő is részt vállalt a Bellini egyik 309