Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Nagy Alpár: Liszt Ferenc és korának eszméi

Liszt magáévá tette Saint-Simon „egész világot átfogó vallás" eszméjét, aminek célja a legnépesebb osztály —- a szegények — erkölcsi, anyagi helyzetének gyors, tökéletes megjavítása volt, egy világot átfogó egyesület, egyesülés keretei között. Milstejn elemzése szerint az ifjú Liszt a saint-simonisták hatására felismerte, hogy a modern társadalom két osztályra — gazdagokra és szegényekre — szakadt. Nem kívánta az osztályharc éleződését, azt vallotta, hogy a meglévő egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat békés úton, humánus eszközökkel, testvéri szeretettel meg lehet szüntetni, mert ezek az egyedüli hatékony ösztönző erők a világ, az emberi élet átalakítására. Saint-Simon azt írta: „Az új keresztény tan világi és egyházi tételei egyaránt azon központi gondolaton alapulnak, hogy minden embernek testvérré kell válnia." (Vesd össze Beethoven IX. szimfóniájával, Bartók Cantata profana c. művével!) Milstejn „helyretette" a saint-simoni testvériségre vonatkozó idézett gondolatot: az emberbaráti tevékenység nem törölheti el a régit, az erőszakosat, az igazságtalant, az újhoz pedig „nem a burzsoá szíveken és erszényeken, nem a jótékonykodáson át vezet az út, amivel pedig sok kizsákmányoló leplezi magát, hanem a nép összefogásán, ami megszünteti az ellentéteket gazdag és szegény között". Azt hiszem, ehhez ugyancsak fűzhetnénk egyet s mást. Liszt egyetértett a művészet társadalmi jelentőségéről és a művésznek „apostoli" hivatásáról vallott saint-simonista nézetekkel is, amiknek Hamburger szerint az volt a lényege, hogy „a megváltó szerep, a misszió, az erkölcs- és léleknemesítés a vallás mellett elsősorban a művészekre hárul". A művészek, zeneművészek „papok" misszionáriusok, az ember tökéletesedését hivatottak elősegíteni, mint az „abszolút lénnyel való azonosulást". A művészetnek világot megváltó, jobbító küldetése van. Csakis a demokratizálódás, a néphez közeledés mentheti meg a romlástól, a korcsosodástól. A zeneszerzőknek pedig, azon túlmenően, hogy dallamaikat az „élő népművészetből" kell meríteniük, kötelességük művészetükben eggyé válni a nép művészetével, alkotásaik hangja a tömegek hangja legyen. Lásd például Liszt írásait! (Az egyházi zene jövőjéről, 1834; A művészek helyzetéről és társadalmi szerepéről, 1835.) A fiatal művész úgy látta, hogy — Székely Júlia szerint — „a jövő társadalma csak a dolgozók jogainak érvényesítésére épülhet fel, s a művészeteknek ezt a nagy célt kell szolgálnia". Liszt számára 1830-ban „egyet jelentett a politikai és művészeti forradalom. Később ez némiképp módosul — állapította meg Hamburger Klára —. Továbbra is demokratikus, sőt köztársasági eszméket vall. De úgy véli — Saint-Simon és Lamennais vallásos, utópista — szocialista írásai alapján —, hogy a keresztény ideált a gyakorlatban az alsóbb néposztályok felemelésével, művelésével, általános emberszeretettel, humánus gondolatokkal és tettekkel kell megvalósítani." Osztotta a saint-simonisták elutasító véleményét a vagyoni egyenlőtlenségre épülő társadalomról, hitt abban, hogy az emberiség legfontosabb vívmánya a kizsákmányolás felszámolása lesz. Azok pártjára állott, akik a társadalmi életforma egészének megjavítására törekedtek. Azt mondhatjuk: az 1830-as években Liszt az utópista tanokban látta a társadalmi, vallási kérdésekre adandó válaszokat. Mind a vallás, mind az Egyház hagyományos értelemben távol került tőle, hosszabb időre eltávolodott a „hivatalos" egyházi élettől, mert — mint mondotta — az az egyház, amely csak holt betűk mormolásával, agyoncsépelt dogmák hirdetésével foglalkozik, nem könnyíti az emberi szenvedéseket, elhallgatja a társadalmi rend igazságtalanságait, elveszti/elvesztheti a nép tiszteletét, szeretetét. (Milstejn) A saint-simonisták „az 306