Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)
EMELŐHALÁSZAT - 2. MERÍTŐ „PIPÁLÓ" HALRA
a ma élő halászok, mégis azonosítanunk kell véleményünket Lukács Károlyéval, s eszerint az itt bemutatott emelőháló és a XV. századi „pók" között hasonlóságot, sőt azonosságot tételezhetünk fel. A mai emelőhálót a XV. században már alkalmazott „pók" továbbélő formájának tekinthetjük. Mivel a csatornák nagyrészét a XIX. században készítették, így nyilvánvaló, hogy az emelőháló vagy pók csak azóta válhatott ezek fogoszerszamává, azelőtt a tavon alkalmazhatták. Az is lehetséges, hogy az eredményesebb fogóeszközök szorították ki a tóról a csatornákba. Ez utóbbinak tulajdonítható talán éppen az is, hogy az eszköz régi nevét ma már senki sem ismeri, sőt magát az emelőhálót is egyre kevesebben használják, mivel ennél sokkal eredményesebb, termelékenyebb fogóeszközökkel is rendelkeznek. 2. MERÍTŐ „PIPÁLÓ" HALRA A „merítövel" (Peer) való fogásmód is az emelő halászat tárgykörébe tartozik, mivel emelési, merítési elven alapszik. Ez az eszköz formailag nagyon hasonlít a „mere.di"-hez („meredé"-hez, „cák"-hoz, ,jSzák"~hoz), de nagyságát és kivitelét tekintve mégis eltér ettől. Azonkívül amíg a meredi csak segédeszköze a halászatnak, addig a „merítő" önálló fogóeszköz, tehát egészen más funkciót tölt be. A Fertőn használt „merítő" a Velencei tavon alkalmazott „forgózsákkal" mutat azonosságot formailag is és funkciója szempontjából is. Csakhogy amíg a velencei halászok „forgózás"-nak hívják a vele való fogásmódot, addig a fertőiek „merítés"-nok, - innen az eszköz neve is - de mindkét tavon a pipáló halak fogására alkalmazzák (66. ábra). 194/ b A pipáló halra (Schwärmen) ez a legcélszerűbb fogóeszköz. A Fertő magyar területén ma már nem használják, mert itt nincs pipáló hal. Az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején már nem nagyon láttak pipáló halat, mivel a víz e területen egyre sekélyebb lett, pipáló hal viszont csak a mély vízben található. „Az 1910-es években még sok volt, akkor még 80-100 darab hal is pipált egy csomóban, később viszont már csak 10-15 darab. Ezt már messziről lehetett látni, mert a csomó, a halkupac körül karikázott a víz és a csomóba összegyűlt halak feje nagy sötét foltként látszott a vízen. Mindig a ponty pipál, de csak nyáron a nagy melegben, júliusban vagy augusztusban, amikor a tó fenekén a sok iszap miatt kevés volt az oxigén, azért jöttek a víz tetejére és tátogattak, szívták a levegőt, úgy tettek, mintha pipáltak volna, ezért is neveztük el őket pipáló halaknak"* 9^ „Ennek helye a mocsaras tó, legsűrűbben az olyan, a melyben kendert áztatnak, s egyáltalán az álló víz melynek alsó rétegét nem éri a levegő. Ilyen vízben a hal - kivált reggel és estefelé - egészen megközelíti a víz színét, s fölét, mely a levegővel közvetlenül érintkezik, úgyszólván szívja és hajtja a szilványokon keresztül - mert ez az ő lélekzése, így éledik az ő vére. A szájmozgás ilyenkor a víz színén látszik, köröket 194/b ^ fargószákot a Velencei tavon két méretben használják. Ha a hal a tisztásokon forog, akkor nagyobbal, hajóról két ember használja, ha a nád között, akkor kisebbel és egyedül. SOLYMOS Ede, 1950. S. E.) 1Zsugonits Ferenc. 140
