Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Banner Zoltán: Szervátiusz Tibor kolozsvári korszaka
KÉP-ÍRÓ génysége, a szívből megnyíló kalotaszegi , székelyföldi magyar és a havasi román falusi ház és lélek, az erődített középkori templomok, amelyek valaha olyan védelmet tudtak biztosítani, hogy a csíkménaságiban még a szárnyasoltár is megmaradt, az utak mentén, települések határában emelkedő, háromméteres fogadalmi kőkeresztek, Krisztusok, szentek és Máriák, a patakok és tüzek mellett felszálló dallamok, a kilátóhelyek, például Gyimesben az Esztrázsa-csúcs, harangos, zászlós csíksomlyói zarándokmenetek, „máig előttem a kép: kéz nélküli székely vontat, tákolmány kordéba fogva, egy abban ülő lábnélkülit, s Mária-énekeket énekel..", és iskolája a csellengő, menekült, veszélyeztetett gyermekek rögtönzött menhelyén eltöltött tél 1944-45 fordulóján, Pesten, „láttam Budát égni, elszenesedett embereket, akik ott feküdtek temetetlenül az ablakunk alatt, én is eltemettem sok katonát, oroszokat is." Mesterei — igazi mesteremberek; mindkét szülői ágon: kerekesek, kovácsok, asztalosok, lakatosok; kézműves, kisiparos városépítők (a latin servatius szolgálattevőt jelenti), akik nemzedékről nemzedékre „mintázták" magukban a szobrot, hogy egyszer életet leheljen bele az Idő, s a Kolozsvári Szervátiuszok, de most nem Testvérek, hanem Apa és Fia nemesítsék Kolozsvár nevét újra az alkotás jelzőjévé (egy időben, áttelepedését követően így is jegyezte műveit: Kolozsvári Szervátiusz Tibor), s hogy a keresztre feszített város Krisztusként emlékeztesse a világot megcsúfolóira; mesterei a messzi időkből Napot, Holdat, szarvast, életfát, tulipánt örökítő székelykapu-faragók, s azok, akiktől örökségbe kapták az 1000-2000-3000 évvel ezelőtti szkíta király paziriki sírjának kincseit s a Belső-Azsia sztyeppéin máig őrködő kőembereket, kunbabákat, hímző, nemezelő, domborító feleink, és sejtelmes mosolyuk, amely a kalotaszegi, a csángó magyar és szilágysági asszonyok arcán átdereng; és mestere Ady költészete és Bartók zenéje, mert ezeken a hidakon talál oda-vissza a Kelet és Nyugat között tátongó szakadék fölött. „Olyan szobrokat szeretnék — nyilatkozta 1964-ben — amelyek, mintha ősidők óta léteznének, oly egyszerűek, s mintha én csak kiástam volna őket az ismeretlenségből. Mint amilyen Móricz, ez az „ősgörgeteg", s amelyet mintha az idő koptatott volna le, „móriczizált" volna gömbbé... Minden eddigi térplasztikai kísérletem csak előtanulmány, vázlat. De képzeld el harmincméteres felnagyításban ezeket a fémkonstrukciókat a hatalmas kék ég vagy egy hatalmas fehér fal síkjára vetülve! Tulajdonképpen be kellene népesítenünk a természetet, a dombokat, a hegyeket, a parkokat ilyen nagy, emberi élményekre utaló térformákkal, valahogy úgy, ahogyan az ősi kultúrákból ránk maradt dolmenek emelkednek..."9 Kinek? Hol? Kolozsvár határában? Egyáltalán Romániában? Egy közép-keleteurópai fiatal művész az ötvenes-hatvanas években legfennebb albumokból követhette a 20. századi művészet életének az eseményeit, trendjeit, s csupán álmában, gondolatban, képzeletben járhatta a maga útját. 9 Banner Zoltán: Időszerű beszélgetés — Szervátiusz Tiborral. In: Utunk, 1964. november 13. 60
