Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Banner Zoltán: Szervátiusz Tibor kolozsvári korszaka
BANNER Zoltán művészettörténész A párizsi békeszerződés koncaival hazatérő utódállamok az azóta eltelt immár közel száz esztendő alatt egyetlen jóindulatú lépést sem tettek, egyetlen konstruktív kézmozdulatot, egyetlen identitásőrző intézkedést vagy intézményt nem nyújtottak a hatalmukba került magyarságnak. Ellenkezőleg: intézményeinket szétdúlták, nyelvünket és önazonosságunkat állandó, folyamatos, módszeres, végső soron a felszámolás, beolvasztás, megszűntetés céljából folytatott hadviselés ostroma alatt tartották. A készen kapott országos vagy regionális fővárosokért (Pozsony, Kassa, Ungvár, Kolozsvár, Temesvár, Szabadka, Újvidék, Marosvásárhely, stb.), s a történelmi vereségek, elbukott szabadságharcok és forradalmak dacára és árán megépített megyeházákért, városházákért, korszerűen felszerelt klinikákért, a teljes vertikumú közoktatási rendszerért, az ipari és a mezőgazdasági létesítményekért, a vasúti, közúti, folyami és légi közlekedés pályáiért, állomásaiért, szállítási eszközeiért cserébe — esetleg valaha még az ő érdekeikért is életüket áldozó politikai személyiségeink tiszteletére állított köztéri szobrainkat is ledöntötték, hogy ne csak jövőnket ne firtassuk többé, de múltunkra se emlékeztessenek a magyar alkotóerő emlékművei. Belátom, hogy egy művészeti monográfia rendeltetését vakvágányra sodorhatja az olyan gondolatmenet, amely nem a művészettörténet, hanem a politikatörténet keretei közé igyekszik behelyezni modellje személyiségét. Ennek a dolgozatnak a hőse azonban — alkatánál és élményei intenzitásánál fogva — a többi, kisebbségi sorsot elszenvedett határon kívüli magyar értelmiséginél felfokozottabban, egzisztenciálisabban, egész életművét alapjaiban meghatározó módon élte át s öntötte formába a trianoni magyarság veszteségeit. Mintha egész pályáján a ledöntött szobrászi emlékművek helyébe tervezte volna kis-közép- és nagyszobrait, hogy ha már szülőföldjén nem lehet, legalább itt, az anyaországban szólítsa meg velük, általuk a mindenkori nemzeti lelket/lelkiismeretet. 8 Szervátiusz Tibor iskolája — nem az iskolák, hanem a virágzás előtt megmetszett Túndérkert oázisai: a kolozsvári Pillangótelep valódi proletárjainak a valódi sze-Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. század utolsó évtizedében s az új század első éveiben soha nem remélt emlékszobrászati tevékenység kezdődött Erdély-szerte. Tenyérnyi érméktől, plakettektől portrékon és mellszobrokon át egész alakos, immár a települések urbanisztikai arculatát alakitó műalkotásokig (például Hunyadi László Orbán Balázsa Székelyudvarhelyen, Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon, Kolozsvári Tibor Bocskai Istvánja Nagyszalontán, Bocskay Vince Bernády Györgye Marosvásárhelyen, Márton Áronja Kolozsvárott, stb.) számtalan plasztikai műben ölthetett testet a romániai magyar közösség önbecsülése. A Szervátiusz Tibor utáni nemzedékek, számos jelentős szobrásztehetség azonban csak akkor juthat egyéniségére, képességeire, vonzalmaira szabott autonóm plasztikai feladatokhoz, amikor mérséklődik a szegénység és létrejön legalább a kulturális önrendelkezés. Szervátiusz éppen e kibontakozás lehetőségének híján költözött ki Romániából a mai otthonmaradottak legjobbjainak az életkorában. Helyzetét az akkor éppen fokozódó többségi sovinizmus is súlyosbította. Sok megrázó vallomásban számolt már ő be erről, pl. Koltay Gábor Trianont I msorozatá ba n. 59
