Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Banner Zoltán: Szervátiusz Tibor kolozsvári korszaka
KÉP-ÍRÓ Monogrófus nem nyugat-európai vagy észak-amerikai, de még csak nem is budapesti műtermek, kiállítások, galériák, szerkesztőségek és vitafórumok légkörében tájékozódhatott a huszadik század (második félidőbeli) művészetének dilemmáiról, jelenségeiről, eszméiről, forradalmairól, hanem a brassói Mattis-Teutsch János és a kolozsvári Szervátiuszok műhelyében. Az ötvenes-hatvanas évek végéig eddig juthatott el a fiatal művészeti író-művészettörténész, aki esetleg éppúgy, mint Ok és mások, Mesterei, egyszerre kívánt együtt érezni közösségével, amelynek/akinek lassan mindenről le kellett mondania, amit az emberiség számára létrehozott, és együtt gondolkodni Európával, gyakorlatilag az emberiséggel, aki/amely szabadon gyarapíthatta értékeit, tehát példaként szolgált, mint mindig az elmúlt ezer évben. E sorok szerzője éppen ezért elfogult Mesterei öröksége iránt, akikről pályája során meg is írta szerény, távolról sem teljes, ám jelentőségük néhány alapvető elemét talán mégis szemlélhetően megrajzoló monográfiáját. Példájuk folytatásában szeretné láttatni immár az Apa után a Fiú, Szervátiusz Tibor művészetének a monumentumát is. Mi végre él a szobrász a Földön? Azért, hogy miként az Úr megalkotta a maga képére az embert — az ember alkossa meg a maga képére az Urat, vagyis keresse meg az Úr örökké érvényes jelenlétét az emberben, vagyis folytassa a Teremtést, adjon tapintható formát az emberben jelenlévő isteni méltóságnak, állítson talapzatot a Példának, aki/ami sohasem egyforma, noha anyaga s modellje ugyanaz: a Lélek. Nem véletlen, hogy a szobrász előbb jött létre, mint a Rajzoló és festő Sámán. Hiszen a csontból, kőből, agyagból, pattintott, faragot, mintázott termékenység-idolok, az ős-Vénuszok korábbiak a barlang- és sziklarajzoknál, mert hathatósabban szolgálták a közösség fennmaradását. A tér és a tapintás művészete a Teremtő keze nyomát melengeti, eleveníti fel azáltal, hogy újjáteremeti az embert, s ennek az újjáteremtésnek soha nincs vége, amíg ember él a Földön. A szobrász örökké magán érezheti a Teremtő tekintetét: hogyan sáfárkodsz a reád bízott anyaggal? érzed-é, hogy a Mű nincs befejezve? belátod-e, hogy amiként nincs két egyforma élet, úgy nincs két egyforma szobor, azaz újjáteremtés sem? Aztán az elkészült műből újra a Teremtő néz vissza az alkotóra, akkor is, ha a mű nem hasonlít Emberre, de létrehozásának szándékában benne lakozik. És viszszanéz akkor is, ha a mű éppenséggel a Teremtés tagadása — legfennebb pillantásuk nem találkozik... Másrészt a szobrászat a társadalom életérzésének, lelki egészségének a lázmérője: az olyan társadalomban, amelyben erős az önfenntartás ösztöne, vágya, akarata — virágzik; ahol a közösség szervezete beteg — elsorvad. 52