Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Banner Zoltán: Szervátiusz Tibor kolozsvári korszaka
BANNER Zoltán művészettörténész Éppen ezért történt akkora robbanás az utolsó nyolcvan esztendő erdélyi szobrászatéban, miközben a nagy nyugati művészeti kultúrákban, a huszadik század pompás nyitányát követően egyszerűen a plasztika tagadásáig is eljutottak, s a háromdimenziós forma helyett papírlapokra jegyzett koncepteket állítottak ki szobrászi mű gyanánt. És ez a robbanás nem azt jelentette, hogy egy szükségszerű művészettörténeti elmaradás kiegyenlítését csak ekkor tudták volna napirendre tűzni, hogyha a két trianoni békeszerződéssel az anyaországtól elszakított nemzetrész alkotói, vagy a sovén „szocialista" Nagyrománia bel- és kültéri emlékművekre adott megbízásokkal halmozta volna el ezekben az évtizedekben a kisebbségi szobrászokat. Éppenséggel a két kezünkön meg tudjuk számolni hány monumentális mű származott magyar kéztől az 1 990-es rendszerváltásig, s azoknak is kis hányada szolgálhatta csupán a magyarság vizuális művészeti és nemzettudati önbecsülését. De az a közel száz szobrász, akik ebben a két-, másfélmilliós, elszegényített, de nemzeti tudatában a kifosztottsággal fordított arányban megerősödött közösségben születtek-éltek-haltak-kivándoroltak-maradtak, de mindenképpen jelet hagytak/hagynak maguk után — olyan magvas esztétikai minőségű szobrászati kultúrát hoztak létre, amely megkülönböztetett módon alkalmasnak bizonyult azoknak a lenyomatoknak a rögzítésére, amelyeket e Nagy Idő hagyott az erdélyi magyarság lelki-szellemi arculatán. Ennek a stilárisan, szemléletileg és nemzedékileg oly gazdagon szerteágazó folyamjainak az elődje a Szervátiusz-jelenség; az a szobrászi nyelvújító tevékenység, amelyet adott pillanatban talán a költői nyelvújítás felől lehetett legszemléletesebben megközelíteni: „El Kolozsvárott két nagy művész, két elemi szobrász, lángoló ember, robbanó szív, apa és fia, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor. Elfojthatatlan teremtő daccal és virágzó termékeny mámorral, következetes konok akarttal dolgoznak, teremtenek, teremtenek és dolgoznak, mert tudják, hogy a teremtő munka és a teremtő szent akarat az egyetlen lehetséges lét-állapot, a fönnmaradás, és megmaradás egyetlen reménye és szerelme. Dolgoznak kőben, fában, fémben, szikár és puhább anyagokban, teremtenek törékeny és feszülő, mállóbb és szikrázóbb anyagokkal, hogy nemcsak művükben, de hitükben és emberségükben is megmaradjanak, hogy nép, hit, történelem, múlt és emberi áldozat ne hamvadjon el a jövő előtt, ki ne hamvadjon szívünkben a termékeny teremtő akarat, hogy ne égjen szívünk és lángarcú életünk, mint a világtér kopár dörejeiben a lüktető árva égitestek. Mondják az egyszerűek és megaláztatásra-szántak, mondják a megváltó-jelöltek és ragyogni-kiválasztottak sorsát és kegyelmét, elmondják a számukra szilárd anyagokban, mondják Dózsa üstökös-fekete vak arcát, a farönk-rücsök-ősi izzó fémpánttal koszorúzott, tűzben-szétrepedt Os-dacfejet, mondják Dózsa tüzes ros-53
