Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Varga Attiláné Veronika: Dramatizált múzeum
KÉP-ÍRÓ Gondolatok, eredmények Mire is jó tehát a dramatikus játék? „Valamennyi megközelítésmód megegyezik azonban abban, hogy középpontjában a cselekvésen, ezen belül is elsősorban a dramatikus cselekvésen keresztül megvalósuló tanulás áll. Kaposi László definíciója szerint: a dráma olyan csoportos játéktevékenység, amelynek során a résztvevők képzeletbeli (fiktív) világot építenek fel, majd ebbe a képzeletbeli világba szereplőként vonódnak be. A fiktív világon belül ugyanakkor valós problémákkal találkoznak, s ezekből a találkozásokból valós tudásra és tapasztalatra tesznek szert. Annak ellenére azonban, hogy a dráma a színház eszköztárát alkalmazza, a drámapedagógiai tevékenység a nevelés folyamatát hangsúlyozza, amelynek nem feltétlen velejárója a résztvevők által közönség előtt bemutatott előadás." (http://hu.wikipedia.org/wiki/drámapedagógia. 2014.08.10.) Fontos eszközünk ez, hogy a diákok a kiállítások üzenetét megérthessék, számos hazai múzeum is alkalmazza történeti játszóház, beöltözős múzeumi foglalkozásaiban. Késik Gabriella a Nézzünk együtt kiállítást című írásában teszi fel kérdéseit. „Mi annak az oka, hogy múzeumi kiállításokról kilépő emberektől — lehetnek felnőttek, fiatalok vagy gyerekek — gyakran hallunk fárasztó kiállítási sétákról, unalmas kiállítási „élményekről"?... Miért marad el mégis gyakran az igazi élmény kiállítás látogatásainkból?" (Késik, 21. p.) Sok esetben a látogatóhoz nem jut el a kiállítás üzenete, az diákok érdeklődését a tapasztalással lehet felkelteni. Véleménye szerint a látogató gyakorta egyszerűen nem érti a kiállítások nyelvét, nem ismeri, milyen eszközökkel, hogyan kommunikálhat egy múzeumi tárlat. Fontosnak tartja a tárlatvezető személyét, szerepét, mint egy tolmácsét, én úgy fogalmaznék, a műtárgy magyarhangja. Véleményem szerint ilyen esetben a cselekmény és a szereplő a tárlatvezető. Gondolatom szerint ő pótolja mindazt, ami a kiállítási „színházunkból" hiányzik, ő tölti meg élettel a színpadot. A Késik által közölt kérdéssort, amely a múzeumi kiállítás megértését segítheti, amely dekódolja a kiállítás nyelvezetét, maga is így zárja: „...a tanár úgy alkalmazhatja a kérdéssort, mint az irodalomtanításban a műelemzések szempontjait..." (Késik, 33. p.) Célunk nagyon hasonló mind a drámában, mind a kiállításban: az embert bemutatni, érezni, felemelni, tanítani. Szondi Péter drámaesztétikai meghatározása szerint a dráma jelen idejű interperszonális történés. Ebben a viszonylatban is tekintsünk végig, a „játék kedvéért" kiállításainkon. Ahogy a görög drámákban mind a három állítás igaz (jelen idejű, interperszonális, történés), modern kori drámákban már vizsgálat tárgyát képezi. Ibsennél és Csehovnál a jelenidejűség helyébe már a múlt áll. Shaw szerint a modern dráma Nórával (Ibsen) kezdődik, „beszélnünk kell egymással". Az interperszonalitás, a személyek közötti akciók megváltoznak, megjelenik a belső monológ. A történés helyét átveszi a szó. A helyszínek változása is jelzi a terek szű-226
