Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Szalai Zsolt: Széthullás és ittlét
KÉP-ÍRÓ a maga mozgató motívumaira, irányaira és szándékos hozzáférési lehetőségeire tekintettel történő mindenkori konkrét destrukciójában válik beláthatóvá."12 Sütő Csaba András költészetében fontos szerepet tölt be az otthon 2 km2-nyi világa, de azzal kell szembesülnie, hogy a gyermekkor és a felnőtté válás lokális tere végérvényesen átalakul, mondhatni eltűnik. A saját létezés ennek következtében szintúgy kérdésessé válik, az existencia önmaga destruálásával, az önelvesztés, a széthullás, a létezés természetes, ugyanakkor mégis szélsőséges formáiba való hanyatlással gondozza ezt a világot. A megsemmisülés tudatának ellenmozgása az, amely szöveggé válik, s a költészet (meg)történik, már nem egyértelműen polifonikusan, inkább olyan nagymonológban, amelyet mégis többen mondanak: „egy emberből, több hangon, ugyanaz beszél." (...) „egy ember egy. és több a hang. / élnél vele. élnél velük." (a félkegyelmű) Az eltűnő világban széthulló existencia nem képzel semmi romantikusát, nem akarja visszahozni a régit, sem konzerválni a jelenlegit. Nem leletmentésről (mint pl. Oravecz Imrénél), de nem is utólag-, vagy újraköltésről van szó. „Rosseb se emlékszik pontosan." — a Szalag a kertből című vers kezdősora ez. A kötet elején pedig ez áll: „Hogy méltón emlékezz, hazudnod kellene megtanulni jól. (...) Igazat hazudni kétes, az igaz pedig elveszett. (...) Azokat kutatjuk, akik egyszer, sokszor ott állottak, ott éltek, ahová innen — s történetesen ugyanonnan — vágyó, vádló tekintetünk téved, amit megcsalt már a közelség, felhangol a távol, ami minden új ígéret síkja lett: egy élet, egy gráf." Gráf, ami soha nem rajzol ki kört, visszatérés nincs, ellenben bármilyen más mozgás lehetséges. Ennek ellenére a széthullás az existencia számára visszafordíthatatlan, állandósulni látszó létállapot, az identifikus én felbomlik, illetve felbontja önmagát, emléktöredékekre, majd — a tevés-vevés további folyományaként — térrészletekre, tárgyakra, látványelemekre, szagokra, hangokra. Nem betartható az én integritásának megőrzésére vonatkozó ígéret, az én az emlékezésben osztódni kezd, és még matrjoska babaként sem rakható össze, „azt ígérted egyben maradsz. / Figyelem — fegyelem. / Csak semmi szanaszét." (vérbő válasz, egy gondolat...) A széthullás maga a destrukció, „csak így valósíthatja meg a feladatát."13 A destrukció által válik feltárhatóvá a jelen, a széthulló existencia ebben a radikális reflexióban érti meg önmagát a világban. A széthullás oka az emlékezet sajátos, nemlineáris és irracionális működésén túlmenően az, hogy az emlékezetnek szüksége van nyomokra, amelyek beindítják működését. Azonban éppen a nyomok tűnnek el ebből a világból, amelyek még megvannak, azok pedig nem követhetők sokáig, az existencia is „belesét az estbe" [disintegration], a semmibe. A destruálódott emlékezet asszociációs működése be sem in-12 Uo. 13 Id. mű 23. p. 174
