Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Szalai Zsolt: Széthullás és ittlét
KÉP-ÍRÓ hoz, jelenségekhez, dolgokhoz való hozzáférés ontológiai-logikai alapja vizsgálatának lényeges eredménye, hogy egy hasonló módon elfoglalt hermeneutikai nézőpont olyan konkrét és konstruált látványok meglátását, megláttatását teszi lehetővé, amelyek még a hagyományos problématörténeti, pozitivista, strukturalista, de még a dekonstrukciós stratégiákkal sem tűnnek befogadhatónak, leírhatónak. Bár a hermeneutikai nézőpont által „motivált" nézésirány, az, ahogyan a látószögbe kerül az értelmezett, eleve meghatározza azt is, amire az értelmezés kifut, az így kijelölt látómező ben felbukkanó tárgy értelmezése sajátos objektivitásigényt jelent be. Jelesül, hogy nem pusztán a feltárult értelem tekintendő a kutatás eredményének, hanem a hozzá vezető út is. Nem egyszerűen azért, mert az értelmezés-megértés folyamata szorosan kötődik az így konstruált értelemhez — ennél radikálisabb dologról van szó. Az értelmezés tárgya végső soron mindenkor az emberi ittlét a maga folyamatszerűségében, mozgalmasságában. A hermeneutikai szituáció meghatározása, körüljárása és leírása logikailag elvezet ugyan egy értelemhez, de ez mindenkor lehetséges értelem. Az, hogy miért van az értelmezés, és még inkább az, ahogyan — ez jelöli ki a kutatás leglényegesebb feladatát. A hermeneutikai szituáció mindig jelenbeli szituáció. A hagyomány faggatását a történeti tudat kényszeríti ki az emberből, de fonák módon, annak felismeréséből következően, hogy tradícióvesztés, -törés áll fenn, a hagyományhoz való viszony aktuálisan nem egyértelmű. Kortárs szövegek esetében is könnyen előállhat ez a helyzet. A költői nyelv a hatvanas évek óta tartó radikális megújulása, a szabad, posztmodern hagyománykezelés, az intertextualitás, többnyelvűség jelensége megnehezíti az alkotások befogadását. A hagyományhoz való bármiféle viszonyulás csak azáltal válik lehetségessé és kényszerítővé, ha felismerjük, nem tulajdonképpeni, nem autentikus módon vagyunk benne. A hagyomány megértése mindenkor szorosan összekapcsolódik egy új módú egzisztálás lehetőségével, ezért a hanyatló existencia ellenmozgást végez, kritikai viszonyba lép a tradícióval, és önmaga újbóli identifikálásának szándékával veti el, veszi át és/vagy újítja meg azt.’ Az értelmezés eredményessége attól függ, sikerül-e megtalálni azt a nézőpontot, ahonnan eredeti módon faggathatjuk ki az értelmezés tárgyát. Ezért mondja Heidegger, hogy „a szituáció mindenkori hermeneutikájának ki kell építenie a szituáció átláthatóságát, és azt mint hermeneutikai átláthatóságot az interpretáció kiindulópontlába bele kell vinnie."2 Az értelmezőnek tisztába kell jön- 1 1 A (késő-, utó-) modern, avantgárd és posztmodern törekvések a hagyományhoz való viszonyulás így felfogott különbözőségéből egyszerűen megérthetők, eszköztáruk, fogalom- és jelkészletük meghermeneutikázása pedig irodalomtörténet-konstrukcióik, kanonizációs tevékenységük is a hanyatlásnak való ellenszegülés sajátos mintázait adhatná ki. 170
