Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)
Domonkos Ottó: Céhemlékek
3.19. Esztergályozott és festett fakulacs. Kapuvár, 19. sz. közepe. SM.57.152.1 3.20. Mézeskalácsos mintafa marcipán formázáshoz. Sopron, 1770. SM.58.4.1 ségük volt a szépen faragott mestergerenda. (3.17.) A 17-18. századi csigavonalas szegélydísz még a 19. században is tovább élt a megújuló kisalföldi házak mestergerendáin. Az építés idejét jelző évszámot, az építtetők nevét vagy monogramját, kétfejű sast, magyar koronát, virágokat faragtak vagy festettek a gerendák bejárat felőli oldalára, ritkábban a lefelé néző oldalt is díszítették. A keményfa gerendák ritkábban fordulnak elő, mint a fenyőből faragottak. Viszont keményfából ácsolt a csapodi szárazmalom vésetekkel és poncolással rendkívül gazdagon díszített kőpadjának homlokzata. (3.18.) Az ácsok ünnepi felvonulásaikon természetes nagyságú fejszét vittek a vállukon, aminek a feje is fából készült, de bőrrel volt bevonva. Az esztergályosok általánosan ismert és elterjedt jelvénye, a tekebábokból és a golyóból összeállított utcai cégér volt. Nem véletlen, hogy a céhpecséten is sakkfigurák jelképezik a mesterséget. A famunkák mellett réz és gyöngyház tárgyak is kikerültek az esztergályosműhelyekből, sőt mesterremekként sárgaréz kerekes rokka is készült a múlt században. Ugyancsak remekbe készült az a nagyméretű, virágozással díszített kulacs is, ami Kapuvárról került a Soproni Múzeumba. (3.19.) A mézeskalácsos mintafák egy külön művészi csoportját képezik a fából faragott tárgyaknak. Az iparág céhes szerveződése Bécs felől indult a 17. században, kötelékébe vonva a magyarországi mestereket is. I. Lipót 1661-ben adott ki egy megújított közös céhlevelet Alsó- és Felső-Ausztria, Magyarország és Morvaország mézeskalácsos mesterei számára. A bécsi főcéhtől való elszakadás 1681-ben következett be a pozsonyi főcéh megalakulásával. A vidéki mesterek negyedévenként mentek Pozsonyba elszámolni, ügyes-bajos dolgaikat intézni. A soproniak a 19. század első felében váltak önállóvá, de egyszerű ládájukon kívül céhlevelük és minden iratuk elpusztult a második világháború után. (Csatkai 1939; Domonkos 1991) A 16-17. századi dúcok főtémája a szent család élete (Jézus gyermekkora, a pásztorok imádása, a három királyok ajándékátadása). Ezt követően a 18. században a főúri alakok mellett egyre gyakrabban városi polgári témák kerültek előtérbe. Ilyenek a hárfázó nő, nő és férfi alak barokk öltözetben, hintó lóval, pólyás baba, baba és huszár, de az egyháziak sem tűnnek el véglegesen, hiszen gyűjteményeinkben új motívum a szív, a Szentháromság („G 1766 E”), a különféle Mária kegyképek másai, Jézus átadja Péternek a főpapi hatalmat, Pieta kereszttel, lándzsákkal stb. Az „elnépiesedés” a közel 200 darabot számláló soproni csoporton belül is megfigyelhető. (Weiner 1981; Schmidt 1966) A vidámabb témák egy része már a gyermekek szórakoztatására, megajándéko-76
