Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)

Csupor István: Fazekasság

nagy számban fordulnak elő kiváló minőségű, ónmázas munkáik Sopronban és Győr környékén. Annak az ónmáznak, amelyet hasz­náltak, a pontos kémiai összetételét a mai napig nem sikerült teljes egészében feltárni, pedig vizsgálatukra korunk legkorszerűbb tech­nológiai ismereteit alkalmazták. Ismert kódexeikben csak rendtar­tásaik szerepeltek, technológiai leírások nem. Díszítményeik kez­detben - a reformáció emberábrázolást tiltó rendelkezései miatt - szigorúan ornamentálisak és növényiek voltak. A habánok legna­gyobb erőssége a színes alapmáz készítése volt, és ebben megelőz­ték az európai manufaktúrákat is. Általánosan mindenkor az ón­mázhoz közeli olvadáspontű festékeket, a kobaltoxidot tartalmazó kéket, az antimon alapú sárgát, a mangánoxidos mangánlilát és a rézoxidból előállított zöldet használták. Az edény első égetése után a fehér alapszínű ónmázra színes ónmázakkal festették a mintát, mégpedig a már említett színekkel. Az aranyat érzékeltetni hivatott sárga mázat az arkanisták különlegesnek tartott, csodás hatású ér­céből, a spiglotzból, azaz az antimonból állították elő, a Kang-shi kéket smaltéből vagy zajferból. E két szín mellett a rézoxid felhasz­nálásával kevert zöld, valamint a brastenből (mangánból vagy ko­rabeli nevén: magnesiából) előállított ibolyaszín festék volt haszná­latos. Utóbbiból a leghalványabb lila színektől a négerbarnáig min­denféle árnyalatot ki tudtak keverni, és a minták árnyalásától a fel­iratokig mindenfélére felhasználták. A négy alapszín alkalmazásá­nak egyébként nagyon egyszerű oka volt: ezek a festékek közelítet­tek ugyanis a legjobban az alapmáz égetési hőmérsékletéhez. (Krisztinkovich 1960, 223-226) Kétféle agyagot használtak, földpátosat és márgásat. Az előbbi hasonlított leginkább a porcelánra, az utóbbi viszont mésztartalma miatt jobban bírta a formázást. Az agyaghoz kevert homok miatt is­meretlen termékeiken az úgynevezett, mázrúgás, a mázhiba. A tej­feles, opakos mázat egyébként ón és ólom keverékének kalcinálá­­sával készítették, és borax hozzákeverésével tették ömleszthetővé. Ez kifejezetten velencei technikára vall, mint ahogyan valószínűleg itáliai kapcsolatokra utal korongjuk is, amelynek tengelye nem a korongasztal középén, hanem a fazekas bal csípője előtt, féloldalt volt rögzítve. Legalábbis a korabeli ábrázolások ilyen típusú koron­gokat mutatnak be a fajanszkészítők legalapvetőbb munkaeszköze­ként szerte Európában, és nincs okunk feltételezni, hogy nálunk a habánok esetleg másféle orsós, forgótengelyű korongot használtak. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy a 18. századi, habánoktól megrendelt fazekas céhkorsókon a mesterség attribútumai, jelvé­nyei között általában állótengelyű lábkorong, „block-korong” sze­repel, amelynek alsó lendítőkerekét és a korongfejet fa rudak tart­459

Next

/
Thumbnails
Contents