Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)
Csupor István: Fazekasság
nagy számban fordulnak elő kiváló minőségű, ónmázas munkáik Sopronban és Győr környékén. Annak az ónmáznak, amelyet használtak, a pontos kémiai összetételét a mai napig nem sikerült teljes egészében feltárni, pedig vizsgálatukra korunk legkorszerűbb technológiai ismereteit alkalmazták. Ismert kódexeikben csak rendtartásaik szerepeltek, technológiai leírások nem. Díszítményeik kezdetben - a reformáció emberábrázolást tiltó rendelkezései miatt - szigorúan ornamentálisak és növényiek voltak. A habánok legnagyobb erőssége a színes alapmáz készítése volt, és ebben megelőzték az európai manufaktúrákat is. Általánosan mindenkor az ónmázhoz közeli olvadáspontű festékeket, a kobaltoxidot tartalmazó kéket, az antimon alapú sárgát, a mangánoxidos mangánlilát és a rézoxidból előállított zöldet használták. Az edény első égetése után a fehér alapszínű ónmázra színes ónmázakkal festették a mintát, mégpedig a már említett színekkel. Az aranyat érzékeltetni hivatott sárga mázat az arkanisták különlegesnek tartott, csodás hatású ércéből, a spiglotzból, azaz az antimonból állították elő, a Kang-shi kéket smaltéből vagy zajferból. E két szín mellett a rézoxid felhasználásával kevert zöld, valamint a brastenből (mangánból vagy korabeli nevén: magnesiából) előállított ibolyaszín festék volt használatos. Utóbbiból a leghalványabb lila színektől a négerbarnáig mindenféle árnyalatot ki tudtak keverni, és a minták árnyalásától a feliratokig mindenfélére felhasználták. A négy alapszín alkalmazásának egyébként nagyon egyszerű oka volt: ezek a festékek közelítettek ugyanis a legjobban az alapmáz égetési hőmérsékletéhez. (Krisztinkovich 1960, 223-226) Kétféle agyagot használtak, földpátosat és márgásat. Az előbbi hasonlított leginkább a porcelánra, az utóbbi viszont mésztartalma miatt jobban bírta a formázást. Az agyaghoz kevert homok miatt ismeretlen termékeiken az úgynevezett, mázrúgás, a mázhiba. A tejfeles, opakos mázat egyébként ón és ólom keverékének kalcinálásával készítették, és borax hozzákeverésével tették ömleszthetővé. Ez kifejezetten velencei technikára vall, mint ahogyan valószínűleg itáliai kapcsolatokra utal korongjuk is, amelynek tengelye nem a korongasztal középén, hanem a fazekas bal csípője előtt, féloldalt volt rögzítve. Legalábbis a korabeli ábrázolások ilyen típusú korongokat mutatnak be a fajanszkészítők legalapvetőbb munkaeszközeként szerte Európában, és nincs okunk feltételezni, hogy nálunk a habánok esetleg másféle orsós, forgótengelyű korongot használtak. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy a 18. századi, habánoktól megrendelt fazekas céhkorsókon a mesterség attribútumai, jelvényei között általában állótengelyű lábkorong, „block-korong” szerepel, amelynek alsó lendítőkerekét és a korongfejet fa rudak tart459
