Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)
Balogh Jánosné Hováth Terézia: Az öltözködés és a viselet, mint népművészet
volt része a 20. század elején. Kapuvárra utazott, s a vonaton elbeszélgetett egy kapuvári asszonnyal. A kapuvári előre hencegett már, hogy az állomáson várja a lánya, akit rögtön meg lehet ismerni a nyakán viselt hosszú, vastag aranyláncról (mert ők olyan gazdagok, hogy arra is telik). Amikor pedig megérkeztek, a kapuvári asszony szó nélkül odasietett egy jó „ bokrosán ” öltözött lányhoz és nekiállt ott az állomáson a sok ember előtt sorra fölemelgetni a lánya szoknyáit, hogy lássék, milyen sok van rajta, hogy milyen gazdagok. „Oda se mertem nézni!” - fejezte be elbeszélését a csornai asszony megbotránkozva. A szerényebb ízlésű kapuvári napszámos lányok némi értetlenkedéssel szemlélték a gazdagabbakat utánzó, sokszoknyás, öltözködni szerető társaikat: „ Nanival együtt jártunk az uradalomba, olan pipere Ián vót, mindig annyi szoknya vót rajta, csak néztem mindig, hogy nem eszi meg a fene. ” A korábban városiasodó Szanyban csupán az 1890-es évekig „...a rövid derék és széles csípő divatja hódított, ezért a lányok is sok szoknyát vettek magukra. A csípő hangsúlyozására még »fartartó purucot« is vettek. Télen ez vastagabb volt, még egy réteg ruhát jelentett. Ez is mellényhez hasonló ruhadarab, aminek aljára vastag, többrétegű, ráncosra szedett parget darabot varrtak. Efölé került aztán a »tőtött szoknya« vagy »abaszoknya«, ami vatelinnal bélelt. Ezután következett a még nem keményített színes zsinórparget alsószoknya. Köznapra 4-5 »barna-tarka« /kartonhoz hasonló/ alsószoknyát vettek magukra. Közülük egy mindig piros. Efölé a fiatalabbak világosabb, az idősebbek sötétebb »főső szoknyát« húztak. Ünnepen ugyanennyi »slingűtt«, keményített, vasalt fehér alsóra vették az »innepi fősőt«. A szoknyák boka fölöttig értek, egyenként 6 »szil« anyagból készültek és a derekukon, főleg hátul sűrűén apróra ráncoltak voltak. A sok ránctól meg az abaszoknyától lett a nő »jó faras«, ami megfelelt a kor parasztideáljának — anyatipus — . Ez volt a »bokrosán öltözködés«. Ez a divat jelentős anyagi áldozatokat követelt, teljes formájában csak a nagy gazdáknál hódíthatott, de igyekeztek utánozni őket a szegényebbek is, amennyire csak erejükből telt. ” (Molnár 1987, 34-35) Másik gyakori hasonlat, amelylyel a sokszoknyásakat illették a Nyugat-Dunántúlon, hogy olyanok, mint a „burittó”, vagyis a fűzfavesszőből kúp alakúra font, fenék nélküli kas, amellyel a kis csirkéket összetartják. Több helyen szorosabb kapcsolatba is kerültek a szoknyák a borítóval. A Győrhöz közeli Gyirmóton, Kónyban és Bodonhelyen is emlékeztek, hogy a 19. század végén ünnepek előtti este a fiatalok a legalsó fehér vászon szoknyát nyers keményítőbe áztatták, majd ráhúzták a borítóra, és otthagyták, szárítgatták, míg megkeményedett, és valósággal olyan formája maradt, mint a vesszőváznak. Efölé vették a 412
