Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)
Balázs György: A gazdálkodás tárgyai, a ház körüli munkák díszített eszközei
gyaikat, illetve, ha azok formai jegyeik, díszítésük okán említésre valók. Ezeket követően térünk rá a szorosan vett mezőgazdasági munkák, az állattartás és a növénytermesztés állandó munkáinak tárgyaira. Itt is a gazdálkodási ágak felől közelítünk, s a ló-, szarvasmarha-, juh-, sertés-, baromfitartás tárgyai mellett a rétgazdálkodás, szorosan vett földművelés, kézi- és ekés talajművelés, gabonatermesztés munkái, a vetés, aratás, szemnyerés, gabonafeldolgozás, szőlőtermesztés, borkészítés díszített tárgyait mutatjuk be. A megye egyes területein történeti, gazdaságtörténeti, természetföldrajzi meghatározottsággal más és más foglalkozási módokat találunk. Aranymosás A Szigetköz és a Csallóköz Duna menti településeire jellemző volt még századunk első évtizedeiben is az aranymosás, „ arany ászás”. Az Alpokból érkező Duna Szigetközben lerakódó hordalékából már a rómaiak is mostak aranyat. Honfoglaló őseink hosszú vándorlásaik alatt ismerhették meg az aranyászás mesterfogásait. Korai gyakorlásáról királyi okleveleink tanúskodnak, majd évszázadokon keresztül hol királyi monopólium volt, hol pedig szabaddá nyilvánították az arany kinyerését. Az ásványi, lipóti, szőgyei és nagybajcsi aranyászok hármas-négyes „bokorban ” dolgoztak, évi keresetük a 19. század végén 200-300 forint körül volt. Ha bevették magukat a szigetvilágba, hetekig kinn éltek, gyűjtögető, pákászó életmódot folytattak, halat, madarat, madártojást ettek, vadon nőtt füvekből főtt „aranyászteát” ittak. A Dunát Linztől Mohácsig bejárták rozsdavörös aranyfövenyt keresni, de elkalandoztak a Vágra, Garamra, sőt a Marosra, Drávára is. Az aranyász élet végét a Duna szabályozása jelentette, egyre kevesebb lehetőség adódott rá, sokan fel is hagytak vele. Az utolsó ásványi aranyász 1940- ig folytatta mesterségét, tőle gyűjtötte Timaffy László az aranyászás technikáját. (Timaffy 1980 a) Az aranyászás eszközei igen egyszerűek: háromlábú mosópad, vessző- vagy nádfenekű saroglya, deszka, posztó, meringülő, arany ászsajtár és a „szérke” (csónak alakú faedény), amelynek fenekén visszamaradtak az aranyszemek. A tisztításhoz - foncsorításhoz - sem kellett speciálisan erre készült eszköz, jó volt a használt csupor, cseréptányér, a rovátkolt lúdtoll, a gyolcs zacskó, az égetőkanál. Az aranyszemcséket tartalmazó homokból hosszú, aprólékos munkával választották ki az aranyat. Higannyal keverték, gyúrták, majd kanálban olvasztották, vigyázva, hogy túlságosan meg ne bámuljon. Ezt az olvasz-231
