Grotte András: Győri ötvösség 1800-1872 - Győri művészettörténet 3. (Győr, 2002-2003)

Tanulmányok

sárgarézmíveseket is. A rézgombcsinálók munkáinál sorolják fel a gombok, kardok, sarkantyúk ezüstözését, aranyozását.

Ez a helyzet érdekesen tükröződik a győri anyakönyvek foglalkozás- megnevezéseiben. Az ötvös céh mesterei és egyes legények magukat következetesen aurifabemek, illetve a magyar nyelvű anyakönyvezés idején aranyművesnek, egészen ritkán ezüstművesnek nevezik. Ezzel szemben van néhány olyan kardcsiszár és sárgarézműves, aki a saját mestersége megnevezése mellett (gladiarius illetve aerifaber vagy aurichalcharius) egyes alkalmakkor magát aranyművesnek (aurifaber), ezüstművesnek (argentarius), gombkészítőnek (nodulari us), különböző ékszereket készítőnek (faber annulorum, fibularius), illetve a magyar nyelvű anyakönyvezés bevezetése után ötvösnek, vagy arany- és rézművesnek nevezi. Van, aki kizárólag ötvös mesterként szerepel, holott az igazi ötvös céhnek nem volt tagja. Érdekes, hogy a falusi nép, a városi értelmezéstől függetlenül, a 19-20. században azokat a mestereket nevezte ötvösöknek, akiktől az ékszereit vásárolta (11), és az egyik ilyen ékszerkészítő központ éppen Győr volt (12).

Talán nem érdektelen ebből a szempontból a függelék 4. sz. alatti, 1798-ban kelt helytartótanácsi leirat, amely más győri ötvösökre vonatkozó iratokkal együtt került a szerzőhöz, és amelyben a latin nyelvű szöveg után, a félreértéseket elkerülendő, a győri polgármester németül is összefoglalja a lényeget. A Helytartótanács ebben szigorúan megtiltja az ezüstpénzeknek bármilyen ürüggyel történő aranyozását, amely - mindamellett, hogy a délszláv és a román asszonyok ékszereihez használtatik - gyakran ad alkalmat megtévesztésre is. Tudjuk, hogy egyes ötvös központokban, különösen a Délvidéken, ezeknek az ékszereknek a készítése volt az ötvösök legjelentősebb munkája (13). Bár Győr környékén nem hordtak ilyen ékszereket, a tiltás csak az egész ország területére vonatkozóan lehetett hatásos, ha egyáltalán hatásos lehetett.

A piacra termelés és bizonyos polgárosodás következtében azonban az Észak- Nyugat-Dunántúl és a Kisalföld paraszti viselete is átalakult a századforduló körül. A ruhákon - különösen az ünneplőkön - megjelentek az ezüstgombok, a csizmákon az ezüst sarkantyú (14).

Ezen a területen jelent meg egy jellegzetes többsoros, ezüst lemezkékből készült női nyaklánctípus (15), míg a férfiak elterjedten hordtak ezüst csatos, ezüstgombos zsinórövet (16) és különösen a szekeres és hajós gazdák jellegzetes viseletkiegészítője volt az ezüst mentelánc (17). A gyűrűk, fülbevalók tömegesen készültek a nemesfémeken kívül a legkülönbözőbb anyagokból is. Közkedveltek voltak az ún. nürnbergi (norimbergi) aranyból (18) gyártott "norimbergi" áruk. Ebből a szép sárga, túlnyomórészt rezet tartalmazó ötvözetből olcsó ékszerek készültek a bécsi manufaktúrákban (19), de feltételezem, hogy a győri sárgarézműves mesterek műhelyeiben is. Talán éppen ez magyarázza ötvös megnevezésüket, és ezért mondják egyesek közülük magukat aurifabemek az anyakönyvben. Az ilyen módon készült ékszereket a mesterek vagy maguk hozták forgalomba saját üzletükben, illetve a vásárokon, vagy átadták speciálisan szakosodott kereskedőknek. Győrből több "norinbergi árust" is ismerünk, akik részben helyben készült, részben külföldi, elsősorban bécsi árut forgalmaztak.

29