Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

Az agg bánatosan rázza galambősz fejét s hószakálla megreng beesett mellén, a mint válaszol : — Az én nevem : Múlt, az övé ; Jövő. Ha szívről, lélekről csak szólasz is előtte, ajkán gúnymosoly reá a felelet és egy rideg szó: „ósdiság!" Igy marad ő gőgjében boldogtalan ; mert hogy mi a boldogság ? — ezt senki se érteti meg vele. — Ég áldjon tehát. I )c az ifjú nem ment. Konokul ragaszkodók hozzá: hogy látnia kell őt, brszélnic kell ama szép tündérrel, a kit — künn tévelyegve - a paiota aranyrácso/ara előtt pillantott meg vágyó szeme. A makacs ifjút tehát a szép hercegnő elé vezették, a ki oly fagyosan, oly dermesztő közönynyel néze reá, a mily cinikus nyugalommal kérdezi : — Ki vagy? — mi a neved? — Nevem : Örök igazság. — Mi óhajod ? S mit remélsz te vakmerő ? — Mindent: szerelmedet; birni tégedet! A leányt egy pillanatra megdöbbenti e soha nem tapasztalt n.erészség. E nyilt, e bátor fellépés, egész valóját megrendíti ; de aztán gúnyos lenézéssel intézi hozzá ujabb kérdését : — S vájjon mit adnál cserébe, ha elnyered ? A mivel te nem birsz : boldogságot; oly kincset, amilyet eddigi kérőid egyike se rakott lábaid elé. Feszült figyelemmel néz, hallgat az agg ; de reményt veszítve látja, hogy a mig ezelőtt fagyos, büszke tekintete mégi? jelezte, hogy ha szivének nem is, de hiúságának jól esik a versenyzők hódolata ; most azonban az egyszerű, igaz bensőség melegével kiejtett szavakat, csupán megvető kicsinyléssel kiséri. Majd föllázad a szép leány önbecsérzete s tökéletes voltának tudatában, maró éllel Veti <>da : — Mutasd hát meg, elbizakodott kába, kincseid halmazását. •—• Teljesítem óhajod, ha eljösz velem. — Hova? — Birodalmamba, melyet nem ismersz. Az én kincsem, herczegnő, be nem fér e palota szük falai közé. Egyszerű, igénytelen az egész és mégis egy világot betöltő kincshalom. Hangos, üres kaczajjal felel a szép leány és gúnyos megvetéssel válaszol — Nos legyen tehát, elmegyek veled : hogy ott, kincseid közepete aláz: zalak a porig, elbizakodott vakmerő ! " . . És a szép herczegnő nyomon követte a merész ifjút. Maguk mögött hagyván a szemkápráztató fény nyel berendezett palotát, melyet a bájos herczegnő anyja : a kórágyon sinlődő Jelen a kigondolható pazar pompával épittetett ; az ifjú s a leány kiléptek a szabad természetbe, a hol a herczegnő még soha se járt. A tavaszi napnak bűvös ajaka épp akkor csókolá föl a földnek könnyeit : az éji harmatot. Andalító dallal tölti a csodaszavu csalogány a szunnyadó természetet. A közeli csermely sejtelmes édes zúgással susogja el álmát az őt környező száz és száz tündér — a partján viruló kis virág — fülébe, kik gyöngéd bizalommal hajolnál-: föléje, hallgatva, megértve, á érezve hangjának delejes varázsát . . . Egy-egy játszi napsugár betéved az erdők fái köze s mint a remény a kétség szélén álló kebelben : átsuhan a már-már csüggedt ágak ritka, alig fakadó gályáin és meleg, szerelmes pillantása alatt : kibúvik a rügy, s/.étfeslik az elburkolódzott levél, kicsattan a bimbó ... A hullámosan ringó, az öntudatlan Kaczérság ellenállhatatlan bájával ide-oda hajló sugár fűszálak között megjelenik a földnek édes mosolya, a természetnek szerelmi vallomása : az ezerfaju, szemet plbüvölő színpompában díszelgő kis virág ... És az egész mindenség csak egy-