Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

megszabadultak tőlem. Eányszor mondták, szidtak, bogy nem közéjük való vagyok ér . . . Az apáczák nagy gonddal ápoltak. Mikor gyógyuló félben voltam, kivezettek a kertbe. Ruhát adtak. Mindent . . . Mindent ... A fejedelem asszony jóságos szavakkal elmondta, hogy én egy elveszett lélek vagyok . . . Azt mondta : ajánljam lelkemet az üdvözítőnek. De ne csak a lelkemet, a testemet is . . . Az életemet is . . . Elhatároztam, hogy beállok közéjük ... A próbaév imádsággal, böjtöléssel telt el. Akkor beöltöztettek. Azt mondták, egy lelket mentettek meg . . . Nem igaz . . . Nem igaz ... Én tudom - hogy nem . . . Az egészségemmel mindig jobban visszatér az életkedvem. Bárcsak ne igy lenne ! É'ni akarok ... És ide vagyok temetve . . . Bün ez a gondolat is . . . Nagy bún . . . Szeretném látni a világot ... Az emberek közt élni . , . Bevagyok ide zárva ... Ez a szük czella a börtönöm . . . De ezt nem merem a testvéreknek elmondani . . . Egyik bünt a másikra halmozom . . . Gonosz, tettető vagyok . . . Nem tudok imádkozni sem. A kápolnában, mikor az orgona megszólal, nem fog el az áhítat. Mindig csak az a gondol *t, vágy, epedóa gyötör : ki innen ... De hogyan ? Egyedüli örömem az, ha önmagamban gyönyörködhetem. Éjjelenkint, kivált ilyen édes, enyhe szerelmes tavaszi éjjelen eloltom a lámpámat. A hold ezüstös fényénél sütkérezem . . . Levetem a fátyolomat, a fekete ruhámat, kibontom a hajamat . . . Loptam egy oltárteritőt . . . körültekerem vele a testemet ... Ez az én görög ruhám . . . Mint akkor ... A karjaim szabadok ... A nyakam . . . A vállam meztelen ... A sebhelyig ... Ez a végpont, igy volt akkor is . . . De ez nem elegit ki engem . . . Hiányzik valami ... A csók ... Az ölelés . . . A forró lehelet . . . Megundorodom magamtól . . . Ledobom a görög ruhát . . . Betekerem a hajamat, leborulok az imazsámolyom elé a földre . . . Sirva, zokogva, kétségbeesve talál itt az első napsugár . . . Ezek az én éjjeli imádságaim . , . Elveszett lélek . . , Elveszett test . . . A fejedelemasszony pedig büszke rám, hogy megmentett egy lelket . . . Meddig fog tartani a büszkesége ? Î em tudom . . . Nem . . . Talán holnapig . . . Egy eljegyzés története. Nem tudom miért, de tény, hogy a prozeiitafogás soh'sem volt mesterségünk. Lehet, hogy az egyetlen példa, mely balul ütött ki, mert államiságunk lett a megrontója, ijesztette el a zsidóságot lelkek szerzésétől; lehet, de tényleg ez-e az oka a térítéstől való idegeneskedésnek, ki merné bizton állítani ? Csak nemrég hallottam, hogy orvos ismerősöm betegnek jelentette magát, hogy ne kelljen Bécsbe mennie keresztény kliensével, ki minden áron a zsidó vallásra akart ott térni. Jót állok érte, hogy dr. Nordfeld ur Hyrkan királynak még nevét sem hallotta soha, nem hogy tudná róla, hogy valaha, nagyon régen, ugy 2000 évvel ezelőtt, a legyőzött idumaeusokat, a szynhedrion tiltakozása ellenére, azon alternativa elé állította, hogy vagy hagyják el addigi hazájukat, mely Zsidóországba kebeleztetett be, vagy térjenek mindannyian Izrael vallására. Az idumaeusok zsidó hitre tértek és a zsidó állam főképpen ennek köszöni bomlását. Tudjuk, hogy Herodotb, az idumaeus, soh'sem válhatott volna zsidó királylyá, ha atyja megmarad pogánynak és tudjuk azt is, hogy a vérengző tyrannus, ki kiirtotta a makabaeusok hős családját, ki saját nejét, a gyönyörű Mariannét hurczoltatta