Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.
szomorú égre, melyen szüntelenül kóboroltak a nehéz eső felhők, és semmi áron ki nem csillant egy parányi napsugár. A hangja is ingerült, boszus volt, a hogy az embereivel beszélt. — Azt a lánczot húzzák még egyszer erre / . . . Ne siessenek, — el nem ázik senki ! Ha neki nem árt, nem árt másnak se ! Csak türelemmel, csak lassan. — Igy most jól van, tovább ma nem lehet a patak miatt . . . vigye a fránya. Hanem kora hajnalban kijavítsák azt az átjárót a patakon, mert azon senki ember fia ugyan át nem jut, iszonyúan megrongálta a két napi vihar, egyetlen szál deszka tartja az egészet, az is korhadt, ni ! Megcsapta a pálczája aczélos gombjával a nedves, békanyálos padlót : csak ugy recsegett, s valami fürészporhoz hasonló, finom, barna törmelék hullott a zöld, nyálkás vizbe. — Látják? Ezt meg kell csinálni, de mielőbb ! . . . Pár perez múlva egyedül maradt a hosszan futd virágos réten. Az emberei lassanként elballagtak, eltünedeztek, a füzesvégnél felcsillant még egy pillanatra a mérő láncz valami tagbaszakadt foltos dolmányos legény vállán, azután eltűnt az is, elmentek, elvesztek a szem elöl valamennyien. Utánuk nézett egy darabig, azután kibontotta még egyszer a kék, veres vonalakkai teleczirkált térképet, nézegette, nézte, de nem ment vele semmire, összecsapta boszusan s megint, talán már huszadszor, előszedte azt a kis levelet, mely teljesen elvette a kedvét, elrontotta a délutánját s rosszkedvűen olvasta végig. „Ne vegye rosz néven — délután a városba megyek ... de este otthon talál . . . tt — Persze ... ne vegye rossz néven ! Milyen könnyen van ez mondva ! Én aztán csinálhatok ezzel az üres, unalmas délutánnal, a mit akarok ! . . . ő pedig ezalatt . . . bolond dolog ! . . . Megállt a rét közepén, czigaretta után keresgélt s körül is nézett egy kicsit. Szürke, hamvas volt minden, esőverte levelek hevertek a nedves fűben, őszre intő, csipős szél hajtogatta a sás összeboruló szalagátBántotta ez a szürkeség, bántotta a levél — bántotta az asszony . , . bántotta minden, s kelletlen hangulatban indult a falu felé. — Ha el tudott menni, menjen —- nem fogom meglátogatni ma este, forgatta, számlálta magában ; egyszerre azonban felkapta a fejét s összehúzta egy kicsit a szemöldeit és megállt. — Ni. ni !.. . Karcsú, fiatalos leányalak jött vele szemben egyenesen az országútról térve át a csöndes, virágos rétre; piros szoknyája, piros tejkendője kivillant az esős szürkeségből s jói esett a szemnek. A mérnök is ilyesmit gondolhatott, mert az unatkozó, ingerültséget kifejező vonások pillanat alatt elsimultak az arczán, a szemeiben égő kíváncsiság villant meg. — Milyen alak ! Milyen tartás ! A czigaretta pillanat alatt a nádas-szélbe repült, utána se nézett, könnyebbülten s valami jól eső érzéssel indult a leány felé. — Nem szeretném azért, ha valaki látna ! — Gondolta hirtelen s körülnézett a réten, mely tele volt piros fejű ezerjó füvekkel, fátyolszerü rezgőkkel, mintha valósággal kihimezték volna ! Nem volt, nem járt a közelben senki, egyedül voltak egészen. A leány sietett előre, de fel sem emelte a fejét, meg se mozditotta a karját, mintha nem is látta volna a feléje közeledő férfit. — Ne olyan büszkén ... ne oiyan sietve, — kiáltotta a mérnök kötekedő hangon s egy hirtelen kanyarulattal eléje vágott a leánynak. — Talán elvesztettél valamit, babám, hogy annyira sietsz. Mi ? Nem kapott választ. A leány szótalan kitért az útjából s felsietett a töltésre a patak felé.
