Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

Ez a szótalanság, ez a semmibe vevés, ellentállás, ingerelte, boszantotta. Ühm î A kis paraszt leány ! Azért is, hát most már azért is !.. . Aztán milyen karcsú, milyen alak . . . nem habozott soká — egy pi lanat alatt utolérte, ügyes mozdulattal átkapta a karcsú derekát s magához ölelte az ellenkező, vonakodó alakot. — No! No! Kis sárkány, meg ne egyél ! Csöndesen . . . csöndesen. Miért nem feleltél az elébb ? Látod, mi vagy a kezemben ? Egy pillanatig tartott csak, hogy a leány piros kendős f*je ott pihent a vállán erőtlenül, mozdulatlan, mintha csak el lett vo'na alélva, azután hirtelen felkapta a fejét s riadtan kétségbeesett futással menekült a patak felé. A férfi meglepődve bámult utána, egyszerre azonban az eszébe jutott va'ami, s józan megdöbbenéssel rémült hangon kiáltozott a leány után. — Megállj ! Megállj ! Ne a pataknak ! — Ne a patak felé, a halálba szaladsz ! A padló ! — A viz elhordta a padlót! — Hangzott zürz ivaros össze-visszaságban a homályosuló virágos réten. Két perez múlva aztán csöndes volt minden megint. A kis rozoga hid ketté roppanva a közepén . . . csak a zöld nyálkás viz habzott, keringett még erősen s a széthu'lott barna törmelék között nagy fehér rózsa úszott a habok tetején. A fiatal ember halálos megdöbbenéssel bámult a libegi hófehér virágra. Megismerte. Tegnap este tűzte fel a szép szomorú asszony blúzának csipkefodrai közé. Szarvas Mariska. Soror Friderik a*> Irta : Stumpf Katinka. (Önvád.) Édes, virágillatos, tavaszi éj van. Itt ülök a nyito't ablaknál. Körülöttem minden csendes. A zárda lakói mind nyugalomra tértek. e hítha ők is ugy virrasztanak mint én ? Nekik is van halottjuk, mint nekem ? Az én halottam : a lelkem, a testem . . . Kis czellámban körültekintek . . . Milyen idegen hely ez _ nekem? Pedig öt éve a zárda lakója vagyok. A hófehérre meszelt falon az Üdvödtő fekete feszülete, alatta az imazsámoly. Egy kis asztal, meg egy szék. Miért van itt egy szék? — O hát bejöhet-e ide bárki is? Anyám, ha élnél még neked sem szabadna átlépned a czellám küszöbét. Bizonyára ez elől szöktél el a másvilágra... Az ágyam hófehér, tiszta függönyeivel ... E? az én halotti lepl-ím . . . Hát én ? Én is egy kelléke vagyok ennek a czellának. De én érezni, én goudolkodni is tudok . . . íme a hold ezüstös fényénél látom az ablaküvegben az alakomat. Ledobom a fátyolt . . . hisz egyedül vagyok ... A hajamat simogatom . . . Ni-ni, milyen hosszura nőt, öt év alatt, a mióta az oltárnál levágták. Milyen selymes, puha, a szine is a régi világosszőke, látom a hold fénynél . . . Arczom is . . . Üdvözítő, ments meg a hiu gondolatoktól . . . Itt a magányban, a zárda falai között véltem feltalálni a nyugalmat, a megelégedést . . . Merr kóristanö voltam ... Az árván maradt gyermeket felnevelte egy szinészpár. A nevelőszüleim örültek nekem. Csinos voltam. Aranyszőke a *) Készlet egy tárczacziklusból.