Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

Szávay Gyula Tiszteit honfitársak ! Nincs-e igazam, hogy a politika egy borzasztó rengeteg, sziklás, barlangos, sürü rengeteg, melyben százféle csel és veszedelem között haladnak át a harczoló felek (különösen most, hiszen lőnek is benne !), mig végre künn a szabadban azon a nagy napon megtörténik a döntő ütközet, az egyik tábor pajzsra emeli a győztest, a másik pedig (tekintet nélkül arra, hogy melyik ez a másik) sürgeti a curiai bíráskodást. Igazán nem is birnók ki ezt a nehéz utat mi, komor és elszánt honfiak, ha közbe-közbe nem akadna egy kis tisztás, mint például ez a mai is, ahol amikor széttekintünk, hát látjuk ám, hogy van még virág is a világon és érdemes eg3' kicsit engedni a zordon tekintetből és érdemes (mert jól esik) tudomásul venni, hogy ezek a virágok keresztülmosolyognak a 67-es és 48-as pánczélokon egészen a szivig s ilyenkor valami hálafélére hangolódik kellemetességében a honfisziv. Különösen ma olvadozunk kellemesen és hálásan, hogy ilyen szép virágos környezete van a mi fehér tisztásunknak, ma, amikor tömör hadoszlopokban a mi lelkesedésünk tárgyát, magát a fővezérünket vehetjük körül. Mert bizonyosan tudom, hogy excellenciád, aki a poétikus délvidék kék egét virágos mezejét, rózsaszínben kelő és nyugvó tengerét hagyta ott, bármily gyönyörködéssel szemlélje is harczra kész légióját itt a csengő fegyverek mellett, — bizonyosan tudom, hogy széphez szokott érzékével legalább is ép olyan gyönyörködéssel látja azt az Ízléses rózsaszínű dekorácziót, mely a terem homlokát mosolygó eleven virággirlanddal koszorúzza körül. Ez nem a rendszer érdeme, nem a pártfegyelem műve, ez ennek az idillikus tisztásnak a természetes virágzata. — Kegyelmes Urunk, tisz telt jelöltünk, a párt másik fele és pedig a szebbik fele odafenn van, ott volt délelőtt is. Annak a félnek is egyhangú jelöltje nagyméltóságod s bár a szavazásnál csak az alsó tábornak a baritonja hangzik az urna előtt, de a baritonnak az a bizonyos zengzete, csendülése, melegsége onnan felülről színeződik belé. Hiányosnak találnám tehát mai megemlékezéseinket, ha minden érdemet mi, honfiak a magunk számára okkupálnánk. Mindezeknél fogva meg lévén arról is győződve hogy ő exellencziája, kinek távolba szálló gyengéd gondolata e pillanatban talán az ő otthona virágára mosolyog, — meg lévén mondom győződve, hogy ő exelencziája ebben a kérdésben is, az ő szeretett választóival szintén együtt érez, én tisztelt honfiak a honlányokra emelek poharat ! Ezzel a hivatalos tósztok befejeződtek, azonban a szép szavaknak nem akadt meg a folytatása. Csakhamar a következőknek hallottuk csendülését. Zoltán Vilmos : Éljen Batthyány, Batthyány éljen ! Neve be van vésve sziveinkbe mélyen . . . Idő haladása, sorsnak változása Soha szeretetünk fogyását ne lássa ! Soha csel vagy ármány lángunk ki ne oltsa, S ha árnya a fénynek, s napnak is van foltja, De nincs egy makula, nincs egy folt e néven : Éljen Batthyány. Batthyány éljen ! Nagy és dicső név ez, a magyarnak drága, Szabadságért ontott hősvér volt az ára . . . Szent mindig az érzés, melylyel azt kiejtjük,