Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

Egy esztendő múlva szép csöndes holdvilágos estén Bodis István uram ott üldögélt a frissen mázolt gádor előtt, a hűvös késő őszi est daczára, s csöndesen pipázgatott, mikor egyszerre csak neszt hall a háta mögött, a felesége neszező csodálkozó hangját. — Ide nézzen kend hamarjában, ide nézzen ! Bódis István mégse mozdult, csak a pipát vette ki a szájából. — Ne bolondozz hát annyira . . . Megállnak az utczám — Megállnak ? Kiabált még jobban az asszony, bizony hogy megállnak, mégis ide futnak erre a csodára, nézze keed megjött a Rajna ! S csakugyan — a következő perczben már ott ugrándozott a régi gazdája körül a szép piros foltos vizsla örvendetes csaholással s nyalogatta a kezét. Bódis István most már felkelt a pitvar szélről, s megsimogatta a kutyáját. — Ej-ej . . . hol bujkáltál ennyi ideig te gonosz, hol a pokolba lehettél... hanem az most már mindegy ! Csakhogy megkerültél, te veled is kevesebb a károm, csak gyere be be . . . Intett a kutyának mint máskor, a barna fiókos ajtóra mutatva, de bizony a kutya egy lépést se tett a szoba ajtó felé. Körül ugrándozta a gazdáját — s szaladt a kapun az utczára — onnét megint vissza, semmiféle hatalom benem vette a szobába. Igy ment ez két napig egymásután, mig végre a harmadik napon oda vetődött hozzájuk egy öreg ember, akit nagyon „bölcsnek" tartottak az egész faluban, Bódis István előadta a Rajna csudálatos történetét, s boszankodva fejezte be. S most már be nem lehet csalni a szobába semmiféle képen, az udvaron, ott megmarad, de onnét minduntalan az utcza felé szaladgál, azt hiszem világgá szalad az megint. . . . Az öreg ember szinynyogva tette le a fejéről a fakó gomba süveget, aztán csöndesen szólott. — Hát én azt gondoltam István gazda, hogy ha én magának való volnék, egyszeriben fölkötném az e'eséges tarisznyát, azután elindulnék a kutya után ! — Elhiszi-e nekem, hogy megkerülnének a csikók ? Bódis István gondolkozóba esett egy kicsit, azután csettintett egyet a levegőben. — A biz meglehet ! Nem soká hányták vetették a dolgot, hanem másnap hajnalban már elindultak ketten a testvéröcscsével az ismert útra A Rajna mintha csak tudta volna a szándékukat, kiszaladt a kapun vidám ugrándozással s ment előre mindenütt. Mentek napokig erdőkön, mezőkön, hegyeken keresztül, egyenesen az előttük szaladó kutya után haladva, mig a harmadik nap délutánján oda érkeztek a Dráva partjához. Barnaképű legények oldogatták a dereglyéket egy-egy czifra kifakadást bocsátva az itt-ott felhangzó nóta közé. — Hej pajtás ! Kiáltott az egyik legény magasra emelve az evező lapátot, nézd már meg itt van ez a kutya ! Alig egy hete, hogy áthoztuk a túlsó partról, ugy látszik szereti a vizet 1 A dereglyések hangos nevetései közben beült a két bakonyi ember, a kutya csöndesen oda húzódott a lábaikhoz s meg se moczczant, de alig hogy a partot érte, fáradhatatlanul szaladt előre megint. A két ember szó nélkül követte s mire alkonyult egy ismeretlen faluba értek. Két sor akácz bólintott a fehér házak előtt s a templom bádogos tornya csillogott a lenyugvó nap fényében. Körültekintett az „utas" az idegen faluban ahol még soha sem jártak, s csak akkor vették észre, hogy a kutya most már nincs mellettük, hanem ott áll egy kő tornáczos ház előtt, s egy öreg ember pirongató szavait hallgatta álnokul lesütött fővel. — Hát ennyi ideig el kölött kódorogni te, pokolbeli fajzat he ? Hol bujkál-