Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

tál álló egy hétig? Csak akkor hagyta abban, mikor a két idegen ember illendőképen oda köszönt. — Adjon az Isten szerencsés jó estét. — Adjon Isten barátom . . . hát talán valami járatban vannak ? — Hát olyasfélében volnánk bizony, de nem tudjuk nem-e esett a táradtságunk hiába ! — Künn hát mit bajszolnak ugye? — Hát mi bizony valami kis birtokot szeretnénk venni öreg apám, hazudozott Bódis István bölcs meggondolással, azt hallottuk, hogy erre könnyebb az élet a szegény embernek, aztán azt gondoltuk, próba-szerencse, hát eljöttünk ! Az Öreg ember alattomosan mosolygott. — A szegénynek mindenütt nehéz, de hát próbálják meg, ha már a nagy utat megtették, kerüljenek beljebb, nem sokára haza jön a fiam — talán tud valamiről ! Az ilyen magamforma öreg, aki már csak a kapu tuzsád mellől nézi a világot, mit tud ? Semmit ! A két testvér belépett a nagy rácsos kapun, mely nyikorogva tárult ki előttük s körülnézett a nagy „belsőségen", a hol mindenből volt ölég; a kazalos kertekben zöldült, barnult a téli takarmány, az ereszalja tele aranyszínű kukoricza lüzérekkel, az udvaron a sok gazdasági eszköz . . . Kétkedve néztek össze, Itt alig szorulnak a más jószágára — van itt mindenből elég! Épen eflölött czivódtak, midőn élénk dübörgéssel, ostorpattogástól kisérve fordult be a tágas udvarra a kocsi. Két pompás aranyalmás csikó ágaskodott a rud előtt, magasan járó kényes fejtartással, nyakukon villogott a veres kapcsos szerszám lehulló czifrasága. Bodis István remegve szorította meg az öcscse kezét, — Az én csikóim ! Oda lépett a kocsiról leugró legény elé s kigyulladt arczczal, felháborodással kérdezte. — Hol vette ezeket a csikókat atyafi ? A legény egy kicsit megsápadt, s nem birt egyetlen szót se válaszolni, hanem helyette odalépett az öreg. Görnyedező alakja kiegyenesült s hetykén állott a zavart képű fia elé. Az én nevelésem ez a két csikó . . . kinek mi baja vele ? Bodis István visszafojtotta a kitörő indulatai s csöndesen mondta, — Sohase láttam szebb két csikót ! A becsületére válik ha maga nevelte ! Erre csendes lett minden, Az öreg a régi sinynyogó képét öltötte magára, az alakja is a régi lett megint . . . oda mutatott az ajtóra. Jöjjenek befelé. Mikor minden elcsendesült a házban a két testvér tanácskozásba fogott. Mitévők legyenek már most? Hogyan jussanak az ö igaz jószágukhoz megint? Egyszerre Bodis István felkapta a fejét. — Megvan ! Elfogjuk őket lopni ! Elvezetjük korán még mikor nem is hajnalodik — csak a vizén legryünk tul, otthon aztán el nem veheti tőlünk a csikót senki ember fia, se törvény — hiszen ismeri őket az egész falu ! Halkau, suttogva beszéltek még egy darabig, azután elcsendesült a szoba de éjfél után lassan, csendesen keltegette egymást a két testvér. — Ébren vagy-e István ? — Ébren — készülhetünk ? Nincsen valami nesz P — Semmi. Az öregnek meg a fiának még csak a szuszogását se hallottam az este óta, alusznak azok ! Vigyázva keltek fel, s szedték magukra a kevés gúnyát, halkan nyillott az ajtó, s mégis megdöbbenve várakoztak egy kicsit, hátha jön valaki ! Senki sem jött — csöndes volt minden, csupán a kutya állott előttük, álmosan nyújtózkodva, s felnézve hol egyikre, hol a másikra kíváncsian.