Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

lehajtott fejjel ábrándozott a kapu sarkában, s dühtől tajtékozva ragadta meg a legszebb nyakkendőt viselő tarkót, s bőszült viharként orditá mint egy vadállat ; —' Hogy mer ön más tisztességes ember becsületes feleségének az ablaka alatt czinczogni, mi ? Vagy tán szereti önt ? Szeretik egymást ? Hah : szóljon, mert kezem között leheli ki undok páráját ! Megölöm önt ! Megöllek gaz ! . . . — De uram, jaj! jaj! esküszöm jaj . . . hogy ... a legtisztább szándék, jaj, jaj, meghalok ! . . . — Micsoda ? Tiszta szándék ? Hé rendőr, cselédek elö ! — De uram hallgasson meg ! A legtisztább szándék . . . — Már ismét ? Szót se többet, mert a halál fia lesz ! . . — Szeretem a . . . a . . . — Mondod mégegyszer ? — Ezer menykő, tüzes villám és milliom kartács ! Szereted ? — A ki-sasz-szonyt. ... jaj ! jaj ! . . . — Vagy ugy ? Ezt előbb is mondhatta volna, ott a másik ablak alá álljanak. . . . Azám, álljanak, ha lett vón kivel. Hacsak Károly barátunk egyedül nem szólózott volna dagadt torkával, mert ott ugyan egy árva rajkó se volt már akkorára, Fáraó fiai bebizonyítva, hogy a bátorság nem a legerősebb oldaluk, egy szálig elpárologtak a viadal színhelyéről. De e sok balsiker ne gondoljuk hogy elkedvetlenítette hősünket, sőt ellenkezőleg, csak szította harczi tüzét. Most meg már az ablakot is tudta pozitív, hogy melyik, mikép retirait volna hát ? Akkor éjjelre igaz, hogy eszköz hiányában a kivitelről le kellett mondani, de másnap reggel első gondja volt a bandával szövetségre lépni, nehogy valamelyik collégája elkaparintsa. Igen ám, de méltó bámulatára Fáraó fiai semmi pénzért, igéretért sem vo'tak hajlandók ily életveszélyes vállalatba többé bele rohanni, mivelhogy mindenik legalább is kilencz rajkót vallott be „majoreskó" gyanánt, mi volna a szegény purdékkal, ha a „dádét" megfojtaná valami tigris természetű, féltékeny házi ur. . . Nem volt mit tenni, mint a szomszéd város első bandáját kihozatni. Az éjjeli vonat épp kellő időben szállíthatja Őket ide, a reggeli pedig haza. Pompás ! Pompás ! Károly barátunk ennyi találékonyság láttára kezdett arra a meggyőződésre jutni, hogy az örök mozdonyt ő találja fel. A banda meg is érkezett szerencsésen. Az éj leple alatt vonult fel a titokzatos csapat Arabella ablaka alá. No, most, vagy soha ! A kicsivel előbb szakadt zápor egészen megtöltötte a ház előtt húzódó mély árkot, a kis hidra kell állani. MegtörténtA fris, tiszta éjjeli légben pompásan hangzottak a bus akkordok, mint a csalogány szerelmi buja. . . . No, ha ez nem hat Arabella nagysám szive közepébe, akkor legalább is platinából van. . . . Éppen az utolsó akkordokat húzták szépen, gyönyörűen, a primás czifrázott, hogy tisztességes híre maradjon, de egyszer csak recscs ! ropp ! A kis híd leszakadt s Fáraó fiti mint megannyi békák hullottak a mély árokba. ... Hlyen ribilliót. . . . Ha elképzeli a kedves olvasó Nándor-Fehérvár veszedelmét, vagy Szigetvár ostromát, bízvást mondhatom, hogy az ehhez képest csak szellősuttogás vala. Hősünk első pillanatban mint szélütött bambán meredt m ga elé, de aztán czélszerübbnek látta odébb állani a vert had dühe elöl, mig még szabad a tér. Mert hát némely esetben szégyen a futás, de — hasznos. Ott lenn pedig sűrűn hangzott a jáj-jáj ! Segitsig ! Vigem van ! Meghálok ! féle kiáltás, mig végre kieviczkélve valahogy kitűnt, hogy egy sem halt biz ott