Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

Nem kellett sokáig várnom. Amint emlitém már, Kari barátunk olvadozott . . . De nem akart, vagyis jobban mondva nem csak ugy ajtóstól berontani, hatásos kezdeten gondolkodott. Bekószálta a város minden zeg-zugát, össze bandukolta a szőlős kerteket, aki látta, bizonyosan az a gondolata támadt, hogy valami olyan irodalmi műfajt komponál, melylyel lepipálja az eddig élő s elhalt regény királyokat. S aki ilyesmit gondolt, nem egészen csalódott. Kari barátunk egy olyan históriának bevezetésén törte a fejét, mely tudtán, vagyis akaratán kivül fejlődött — tragi-comédiává. Végre, az Isten tudja hányadik napon hirtelen fürtös homlokára bökött mutató ujjával : — Megvan ! Pompás ! Patent gondolat, minő ötlet, minő eszme ! fölér egy jó ügyvédi fogással. Uh Arabella, Arabella esküszöm, hogy mélló leszek hozzád, s elragadtaíásáMakayné Nagy|Erzsike. ban ugy össze ölelte az előtte álló parti füzek egyikét, mintha csak szuszi pajtások lettek vóna. No lám, hogy rá találtak egymásra a költő s a — fűzfa . . . — Hogy is lesz csak ? Tehát ma estve ... A holdvilág pompásan süt, a a levegő tiszta. Feri, Bandi, Laczi jó hangú fiuk, dalárda tagok, én magam már szólóba is concerteztem. Igaz, hogy felsültem egy kicsit, no de sebaj, régen volt . . . magas tenoromról mindenki elismeréssel szól, aztán punktum. Kiválasztunk valami szép csolnakdalt s aztán . . . serenadozunk, oh — Arabella, Arabella . . . És ugy történt, Kücken csolnakdalát találták legszebbnek s az éj mistikus csöndjében egyszer csak fölhangzott a megható kvartett. S hogy a dalban kifejezett poétikus eszme ne legyen a helyzethez nézve egész abszurdum : utczánk közepén hatalmas tócsából, vagyis jobban mondva pocsolyából igyekezett elő törni a méla holdsugár, nem nagy eredménynyel, de annál nagyobb sikerrel fújták a békák az ábrándos zene kíséretet. Hanem hát mindamellett is óh Kücken, ha tudtad volna mi vár csolnak dalodra, soha-soha sem írtad volna meg, ilyen pórul nem járt még barcarola ezen a sártekén. . . . Károly barátunk éppen a szóló felső „g"-hez ért s hogy annál moghatóbb