Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

— Nesze! — Egy pillanat múlva odébb lódította a sebes Drávába . . . mely elsodorta, vitte beljebb. Pár perez múlva elindultak a dereglyék a parttól ... s minden csöndes lett megint, a nap megvilágította a vizet — a vizén tul íehérló falut — sa hosszan huzodó sötét vonalú cserjést a falu mögött. Szarvas Mariska. Későn. Kisberki Pelikán József a fővárosba készülődik, csomagolás közben azt hajtja ismerőseinek, hogy szórakozást keres, pedig a kellemessel együtt a hasznosat is elakarja intézni, mi türés-tagadás, valami hivatalocskára is vadász. Szegény Kisberki Pelikán Józsi, nem is volna hivatalra utalva, ha szerencsétlenségére későn nem születik, de igy a majorátus — miről ö egyébként nem is tehet — bizony idősb fitestvérjének jutott. A család határozata szerint József a követválasztási elnöktől ajánló levelet fog vinni N. kerület képviselőjéhez. A honatya megválasztása k'írül József és c a'ádja bokros érdemeket szereztek, s mint kormánypárti könnyebben szerezhet Józsefnek állomást. Józsi kissé félszeg, az anyai házhoz szoktatott, sőt dédelgetett ifjú volt, részben sajnálták, hogy a meglehetős nagy vagyonból semmi osztályrész som juthat neki, no meg édes anyja mindig oly tehetetlennek, ösmerte, ki mindenüvé későn érkezik. Még iskolás gyermekkorában panaszkodtak Józsira, hogy naponkint elkésik; a sorozatnál oly magas numerust kapott, hogy mire öt vizsgálták, már a létszám be volt töltve (persze nem az utóbbi években) és igy elkésett. S mivel nem ép a legdaliásabbak közül való volt, meghiúsult azon reménye is, hogy a királynak és hazának ajánlhassa föl szolgálatait a hadseregben. Addig addig csomagolt, mig végre minden együtt volt; még egv-egy bucsucsók és sietett a vonathoz. De alig hogy a pályaudvarba lép, uram fia ! A vonat akkor indul ki az állomásból — bizony lekésett. Másnap édes anyjával együtt korábban elindultak, ideje korán oda érvén, elhelyezkedett a harmadik osztályú kocsiban, hallgatagon. . . Két utas erősen politizált, vitatkozott. „Én Városlödön lakom, monda az egyik, ott mindenik matyarositik a nevét, mert az uty illik, amellik orszák kenyeret esznek uty peszélnek." „Hát hogy hívják?" Kérdé a magyar érzelmű nemes Pelikán József sugárzó arczczal. . . . „Hát nékem vô't a nevem Vagner, hoty most hoty hívnak, azt a nótárius tud." Minthogy Józsefünk is beszédbe elegyedett, hamarabb mult az idő ; de mikor a két magyarosodó sváb is kiszállott, a vonat dübörgő zaja eszébe juttatá ifjabbkori élményeit, első ábrándjait, bohókás szeretkezését és szinte hallotta kedves nótájának dallamát a vasút zakatolásában : Sohse búsulj, úgyis késő, ami elmúlt vissza nem jő. Megérkezett Budap' stre, A képviselő honatyai méltóságánál fogva örömest vezette el a miniszterhez, tudván, hogy vagy tiz napja állomás üresedés van, melyre József valóban alkalmas lenne. A miniszter azonban őszinte sajnálattal értesité őket, hogy nevezett állomásra mást neveztek ki ; ha a fiatal ember előbb jött volna, szívesen teljesítette volna kívánságukat, de igy igazán elkésett. Szórakozással akarta magát vigasztalni, és elment a nemzeti színházhoz jegyet váltani, annál is inkább, mivel egy kedvelt Írónak uj darabja volt aznap előadandó. A pénztáros azonban röviden jelenté, hogy minden jegy már elfogyott és igy Pelikán ur buony elkésett. Eredmény nélkül, de nem remény nélkül utazott haza a mi Józsefünk, átengedvén magát az édes semmittevésnek. Útközben azonban kiszállott nálunk Tapolczán és óriási hőség lévén, tele volt porral és izzadsággal, szerette volna tehát magát kissé lehűteni. Sietett is a város közepén levő hires tóhoz, melynek sajátsága, hogy télen meleg, nyáron pedig hideg — és olyan a városban, mint a a drágakő, az ékszer egy szép hölgy öltözékén — és igy értesítése szerint egy piczuláért megfürödhetik, esetleg fogvaczogást is kaphat. De hiába örült, mert