Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

— Mehetünk István. S/ólak meg a kisebbik testvér, vállára vetve az üres eleséges tarisznyát, induljunk, mert nemsokára hajnalodik, látom a csillagok járásáról. Csöndes léptekkel közeledtek az istáló ajtóhoz, felnyitották, s Bodis István odament a csikókhoz, megsimogatta a fényes hajukat, s nevükön szólítgatta őket. — Zápor, Sebes . . . csöndesen édes csikóim — öcsém most old fel a kötőféket. Pár pillanat múlva szabad volt a két csikó, s mikor ott állottak a sötét, árnyas udvaron, a két testvér felvetette magát rájuk, s kiindultak a csöndes, néptelen utczára. Kint megálltak egy kicsit. — Merre menjünk ? A falu alsó végén sűrű cserjés feketéllett, hosszan, messzire benyúlva, azon túl ott csillogott egy nagy ezüst darab a — Dráva. — Arra . . . felelte a fiatalabb testvér, onnét jöttünk, a fö, hogy mielőtt a sürübe érjünk, s mire reggeledik, a víznél legyünk. Elindultak a falun keresztül, csak lassan, vigyázva, nehogy alkalmatlan zajt üssenek, de mikor a falu mögöttük volt, gyors vágtatással igyekeztek elérni a biztos menedéket nyújtó cserjést és a vizet. Nemsokára befogadta őket a lombos, árnyas kis hely, hol már nem birtak gyorsan haladni a kiálló fagyökerektől, ágdaraboktól, rövidebbre fogták a kantárul szolgáló kötéldarabot, s lassú lépésben igyekeztek előre jutni ; midőn egyszerre ugy tetszett mindkettőnek, mintha villámlott volna a pirosló, dércsípte levelekkel borított kis erdőben, a következő pillanatban már nem volt idejük a gondolkozásra, vértől borított arczczal, vértől borított fejjel bukott le a lóról mindegyik. A száraz, deres fü megzörrent alattuk, s a zörgő, pirosas levelekre lassan csergedezett a meleg vér. . . . Senki sem látta ezt a különös, szomorú jelenetet, az utak még csendesek, némák voltak, a kora hajnali órákban. Csak a Rajna kuporgott egy száraz iszalag czafrangokkal sürün befutott bokor alján, s sárosan, ijedten húzódott össze. . A két szép aranysörényü csikót visszavitték ugyanazon uton, ugyanazon hajnalban. Mikor minden elcsendesült, a kutya vigyázva bujt ki a bokor alul ... s körül járta a két véres alakot. Egyik sem mozdult. A fiatalabb nyitott szájjal, sápadt arczczal feküdt, homlokára tapadt a vértől összeragadt hajzat — az idősebbik arczán. félig nyitott szemében még látszott egy cseppnyi kis élet. — Rajna — nyögte fájdalmasan, alig hallhatóan — csak haza, haza. . . . A kutya egy darabig még ott állott, azután lassan elkullogott a cserjésen keresztül a csillogó Dráva felé. . . — Keresni fognak, ha a kutya nélkülünk visszamegy, megleszünk boszulva, nyögte a haldokló Bodis István, lecsukott szemekkel, s nem látott többé semmit. Nem látta azt sem, mikor a Rajna megérkezett a folyam partjához, ahol éppen indulásra készültek a legények. Hangos kaczagás vegyült a kiáltozásba, mely egyik dereglyétől a másikig hangzott. — Már meg itt van a kutya, legények ! Vigyázzatok, valami baj ne érjen benneteken általa ! Talán maga az ördög hordoztatja magát veletek kutya képiben . Az egyik duzzadt képű legény aki a hideg reggeli levegő daczára is felgyűrt ingujjakkal, mezítelen karokkal kezelte az evező lapátot, felkapta a fejét. — De az áldóját majd meglátom én mindjárt ördög e ? Magasra emelte a barna lapátot s hirtelen csapással mérte a víz partján ólálkodó állatra.